Monológ 2 - Panaszos

Ezt csak úgy, egy eredetileg drámának szánt szöveg részeként írtam még 2012-ben. Sármos, ámde nem éppen naprakész későnegyvenes férfi beleszeret egy mai fiatalba. Kollégája angol órákat ad neki, de hiába.

-2-

Felejtsük el, Mariann. Semmi érzékem ehhez a nyelvhez. Olyan idegen a fülemnek. Csak egy nagy sziszegés meg gagyogás az egész. Semmit se értek abból, amit mondasz. De abból sem, amit elmagyaráztál. Csak elismétlem, amit hallok. De hidd el, már régen elfelejtettem, miről is beszélünk. 

Amikor én jártam iskolába, a kutya se törődött a nyelvvel. Volt orosz óránk, volt német óránk, tudok is néhány szót, de ez akkor valahogy elég is volt. Akkoriban nagyon nyomták az oroszt, de én azzal is csak úgy voltam, hogy az ott valahol a hidegben Lenin apánk hazája, meg hogy ott nem Józsefnek és Istvánnak hívják a férfiakat, hanem Ivánnak és Szergejnek, a nőket pedig Marjának, Szofjának, mit tudom én. A német meg gyenge volt, és én magam se értettem, minek tanuljuk annak a kettészántott országnak a nyelvét. Csak ha a Trabantunkra gondoltam, akkor kaptam egy kis motivációt.

És ha nem tanultad meg, akkor se történt semmi. Úgyis mindenki itt élte az életét, itt pedig magyarul is megértettek. Most meg? A mai fiatalok? Az egyik két nyelvet beszél, a másik hármat. Ha egy kínai leszólít az utcán, hogy megkérdezze az időt, vagy hogy igazítsam útba, csak állok tanácstalanul, amíg egy gimnazista oda nem ugrik, és még arról is elcseveg vele, hogy hogy érzi magát nálunk. 

Restellem magam Karola előtt. Ő két nyelvet beszél, az angolt és a franciát is keni-vágja, sőt, a spanyolba is bele akar kezdeni. Angol magazinokat olvas, francia dalokat énekel, és mintha a saját nyelvén szólna. Meg ez az internet is… egy-kettőt kattint, és már mindent látott. Mindenkiről tud valamit, mindenről hallott, és mikor kérdezem, honnan, a netről, mindig ez a válasz. Ez a fészek is, vagy mi a bánat, ott van mindenki, aki számít, bekapcsolja a számítógépet, és már árad is a sok üzenet, fénykép, ő meg ott ül, nevet, árgus szemekkel figyeli a képernyőt, görgeti az egeret, és a billentyűzet ropog az ujjai alatt, mint a géppuskatűz. 

Hogy változhatott meg ennyire a világ? Megkérdeztem tőle, hogy mi lenne, ha egy hónapig nem lenne internet. Kinevetett. Egy hétig se bírná ki, azt mondta. Nemhogy egy hónapig. Ha egy hétig már nem látná, mindenről lemaradna. Ezt is mondta.

De mi az a minden? Mi az a minden? Mondd meg, te érted ezt. Tudod, amikor erről van szó, egy szűklátókörű, begyöpösödött vénembernek érzem magam, aki már csak a napi tejeskávéjával és a képes hírújsággal képes kommunikálni. Arra gondoltam, ha megpróbálnám felvenni a fordulatot, akkor Karola előtt is jobb színben tűnnék fel. Ha legalább egy-két szót megértenék abból, amiket olvas. Ha legalább tudnám, miről beszél, amikor azt mondja, hogy „gúgl”, meg „jutúb”, meg „modzilla fájörfoksz”.

Mégiscsak úgy az igazi, ha a nő felnéz a férfira. De hogyan nézzen fel rám ő, hogyha semmi újat nem tudok neki mondani? Csak ő nekem. Az egész élete olyan zavaros, olyan átláthatatlan. 

Persze te azt mondod, ő még csak egy kislány, aki most kezdi az életet, aki még csak tapogatja az utat a sötétben. Én pedig egy érett férfi vagyok. Maga a fény, ugye, a lux aeterna? Hm. De hiába minden, ha a „gúgl” meg a fészek elém áll, és felfogja a fényemet. Akkor nincsen mit beragyognom.