"Azt akarnak velem tenni, asszonyos dolgot"

Tagadhatatlan, hogy él bennünk egyfajta nosztalgia azokkal az időkkel kapcsolatban, melyeket a "századelő", "századforduló" fogalmakkal jelölünk, de mint ahogy a "hosszú 19. század" fogalmába még az első világháborút megelőző évek is beletartoznak, úgy ezekre éppígy gondolhatunk akkor is, amikor a "századfordulót" emlegetjük. Kezdve a dualizmus utáni fejlődő békeidőkön, egészen a monarchia utolsó nagy csatájáig, az első világháborúig: elég régen volt már mindez ahhoz, hogy visszatekintve misztikusnak, varázslatosnak, s kiismerhetetlennek tűnjön, mi pedig kedvünkre merenghessünk arról, mennyivel szebb, vagy legalábbis különlegesebb volt akkor az élet.
Bár erre a varázsra nem mindenki fogékony, hajlamosak vagyunk általában azt gondolni, hogy akkoriban az emberek is mások, többnyire "erkölcsösebbek" (legalábbis prűdek) voltak, ennek megfelelően pedig talán jobbak is. Merthogy akkor még erősebben volt jelen minden, aminek mára megkopott a tekintélye: egyház, uralkodó, hagyományok, társadalmi elvárások, bevett, évszázados szokások, a megszokott és kanonizált nemi szerepek.
Amiért Az árva Mariska napjait ma, több mint száz év távlatából olvasva, figyelemreméltónak tartom, az elsősorban ez: hogy olyan kíméletlenül cáfolja meg ezeket a jóhiszemű feltételezéseinket. Méghozzá a lehető legerősebb eszközzel, vagyis mindenről első kézből értesülünk egy olyan nő elbeszéléséből, aki saját bőrén tapasztalta a századforduló olykor bestiálisnak tűnő gonoszságát. Nem volt ez persze általános, csakúgy, mint ahogy ma sem az; az ember ember volt akkor is, ma is, hol jobb, hol rosszabb; mégis, éppen a ma is olyan kényes társadalmi problémákról, elsősorban a prostitúcióról, a prostitúcióra való kényszerítésről olvasni egy 1900-as évek elején játszódó történetben: több, mint ámulatba ejtő. A nők érzéketlen, szívtelen gonoszsága, haszonlesése, a férfiak esendő vágyakozása és tolakodó erőszakossága, az emberi gátlástalanság, mindez rettenetesen élő és örök érvényű téma, s éppen örök aktualitásában megrázó száz-száztíz év távlatából is.
Amiben ez a hosszú idő, mely a történetet elválasztja tőlünk, érezhetővé válik, az maga a főhős alakja: itt összpontosul minden, ami a műben "tizenkilencedik századi". A gyönyörű, "romlottságba" kényszerített, ámde töretlenül tiszta lány árvasága - mely nem csupán a szülők elvesztésében, hanem az ezzel járó szeretethiányban, szegénységben, kiszolgáltatottságban nyilvánul meg - egyfajta mártírsorssá fejlődik a töredékes napló végére. Mariska, aki a valóságban Kovács Júliaként született az 1880-as években, lényegében mindvégig saját hányatott sorsát siratja feljegyzéseiben, részletezve a megpróbáltatásokat, amelyeken keresztül kell mennie; félig tudatlanul, félig kényszer hatása alatt elkövetett/elszenvedett "bűneiért" rendíthetetlen vallásos áhítattal vezekel és könyörög.
Az árva lány toposza egyszerre gyökerezik a népköltészetben, majd a romantikában, ami a népköltészetet és a ballada világát az "elitbe" emelte. Ha ma valamit porosnak érzünk a könyvben - naplóregény? napló? önéletrajz? -, az ez: a gyakran ismételt lamentálások arról, hogy "de sokat kell szenvednie egy árva leánynak", holott a történetet olvasva nagyon is érthetővé válik Mariska örökös sírása és imádkozása. Eleinte kissé talán túl szentimentálisnak, "szenvelgőnek" tűnik a szöveg (nem tisztázott, hogy ez mennyire a szerzőnő saját stílusa, s mennyire tette ilyenné Kovács Júlia későbbi élettársa, Hatvany Lajos és íróbarátainak utólagos csiszolgatása), de még mielőtt ez terhessé válna, magával sodor az egyébként nagyon is érdekes, helyenként egyenesen izgalmas és megrázó cselekmény. A napló maga lezáratlan marad; azt, amikor Hatvany Lajos, egy tehetős család fiaként, kiemeli a lányt a nehéz szegénységből, már nem beszéli el a szerző.
Egy korhű dokumentum, amely igazolja: nosztalgia ide vagy oda, a világ cseppet sem volt jobb száz éve, és persze korábban sem. (A kötetben korabeli fényképek és levelek is találhatóak.)

Kovács Júlia: Az árva Mariska napjai. Noran Kiadó, 2008. Szerk.: Kőrössi P. József


Részletek:

"Augusztus 18-án hazamentem, hát ki várt reám, mint az öreg úr. Hozott nekem egy selyem aljra valót és megmutatta, hogy ha fogom őt szeretni, nekem adja a kis ujjáról a brilliáns gyűrűt. Nekem ne tessék adni semmit, nem kell nekem senkié, van én nekem mindenem, ami kell egy szegény üzletes leánynak, és nem fogadhatom el a ruhára valót sem. A B.-né nagyon haragudott és be akarta csukni az ajtót, és én felugrottam az ablakba, hogy kiugrok az utcára, ha ki nem engednek. Ekkor a B.-né az öreg előtt kezdett engem szidni, hogy én szeretem az öreget, csak nem akarom megmondani az öregnek, hogy még többet hozzon nekem. Az öreg kérdezte, hogy mondjam meg, hogy mit akarok, és ő mindent megtesz, amit csak kívánok, én nem akarok semmit és hagyjon engem békében, ne bántson engem és ne jöjjön ide, hogy én maga miatt ilyen csúnya szavakat hallgassak. Az öreg meg akart csókolni és én úgy megtaszítottam, mikor felém hajlott, hogy a díványra esett. Én odafutottam az ajtó felé és sírtam, hogy engedjenek ki. Az öreg nem szégyellte magát, még kijött a konyhába és keresett engem, hogy megszelídítsen. Én ezalatt kimentem a kisudvarba és ott sírtam, hogy mit akarnak velem tenni, és féltem borzasztóan, hogy bizonyára azt akarnak velem tenni, amit a Béla tett, asszonyos dolgot.

Az öreg elment, nem beszélhetett velem, aztán a nagymama hozta a selyemruhára valót elébem, hogy miért nem szeretem ezt az öreg urat, sokkal kedvesebb, mint Béla és ki tudja, hogy kicsoda az a Béla. Így akarta még az öreg asszony is a fejemet telebeszélni, hogy szeressem az öreg urat. De én csak sírtam s mindég arra kértem a jó Istent, hogy szabadítson meg engem ettől a háztól. El akartam menni ismét, de az mondta a nagymama, hogy a pénzemet elköltötték és nincs miből megadni, hogy ha pedig elmegyek, akkor nem kötelesek megadni, nem látta senki, hogy adtam-e neki pénzt. Aztán nekem jött a fiatal asszony, hogy miért voltam az öreggel oly goromba, mikor úgy szeret engemet és milyen szép ajándékot hozott, és meg sem köszöntem, olyan neveletlen vagyok. Más leány örülne, ha ilyen nagy úr beszélgetne vele, maga meg elbújik tőle és kineveti, pedig majd meg fogja egyszer bánni, vagy azt hiszi, hogy csak a fiatal ember tud szeretni, ne bízza el magát, hanem hallgasson a jó szóra és ne legyen olyan gyerekes, mert ha így fél mindenkitől, akkor nem fogja magát senki sem szeretni, mindenki meg fogja magát vetni a csúnya természetéért. Én nem bánom, ha senki sem fog szeretni soha, de én nem szeretek senkit, meg tudok én lenni úgyis, ha senkit sem szeretek, mint más szegény leányok. Aztán elment B.-né aludni, egyedül maradtam, imádkozni kezdtem, féltem, hogy ha holnap hazajövök, ismét itt lesz az öreg úr, és megint össze fog szidni B.-né, ha nem teszem azt, amit ő akar."