"Énprodukció"

 Ónodi Eszter egyik első óráján azt kérte, álljunk elő egy "énprodukcióval", egy nagyjából ötperces "performansszal", ami minket jellemez, legyen az zene, próza, tánc, vagy valami teljesen absztrakt és elmosott dolog. Én, kissé konzervatív módon, egy egyszerű történet mellett döntöttem.

Mese

(„Énprodukció”)

Minden este meséltek nekem. Általában anyám volt a felelős; egyet könyvből, egyet fejből, így szólt a megállapodás. Szerettem a fejből meséket, még akkor is, ha anyám, miközben az „egyszer volt, hol nem volt” szavait tűnődve elnyújtotta, látványosan éreztette, hogy felkészületlenül áll neki a mesének. Ott helyben találta ki; néha elfogytak az ötletek, néha bele is aludt. Apám mindig ugyanarról mesélt: épp ezért volt mindig rendkívüli, ha ő volt véletlen a soros. Az icike-picike kisujjról, aki elindul világot látni. Ez persze ma már meglehetősen morbidnak hangzik. De mivel gyerekként a kisujjamra haragudtam a legjobban – mert az olyan értelmetlenül volt kicsi és hiábavaló –, talán ez is azt a célt szolgálta, hogy megbékéljek vele.

Harmadikos elemista voltam, amikor olvasás órán az asztalra csaptam, és hangosan beolvastam a tanító néninek. Hogy én utálom a meséket. Főleg a népmeséket, mert mindig ugyanaz a végük. A legkisebb fiú győzedelmeskedik, a királylány hozzámegy, a sárkánynak mindig levágják a fejét. Nem bírtam magamban tartani a felháborodásomat.

Otthon pedig nekiültem magam. Nem ekkor először, hat éves voltam, mikor első, szedett-vedett betűkkel teleírt mesekönyvemet a konyhában szertartásosan felolvastam a szüleimnek. Már nem emlékszem, miről szólt. De miután a legkisebb szegény legényből és a szőke királylányból kiábrándultam, úgy láttam a legjobbnak, ha a kutyáinkról mintázom a hőseimet. Lett is főkutyám, meg lett sok mellékkutyám.

A kutyahőseim igazi hősök voltak. Harcra készen rohantak a csatatérre, veszélyes fogaiktól és karmaiktól rettegett az egész vidék. A főkutyám bátor volt, sőt vakmerő, ha kellett, gyilkolt, de azért persze nő is volt, valódi amazon, aki minden férfit maga mögé utasított erőben és merészségben, és ha udvarolni akartak neki, hűvös közönnyel fordította el a fejét. Nem lehetett meghódítani, és ez nagyon tetszett nekem.

Aztán egyszer csak eljött az idő, amikor a hősök nem tudták többé elfordítani a fejüket, mikor meg akarták hódítani őket. Mint ahogy én sem. Így hát emberré változtak. Ez az egész egyébként igen kellemetlen volt, hiszen nincs is kínosabb, mint egy viszonzatlan kamaszszerelem. És mivel én olthatatlanul szerelmes voltam épp egy olyan fiúba, aki egyáltalán nem akart meghódítani, erről nem mertem vallani a fehér papíroknak. De egy fiúnál sokkal megbocsáthatóbbnak tartottam, ha halálosan szerelmes úgy, hogy tudomást sem vesznek róla, így a hősöm hétköznapi, esetlen kisfiúvá változott, aki kétségbeesetten próbál megfelelni az osztálytársainak, kivágja a farmerja térdét, hogy menőbb legyen, és először az osztály legszebb, majd legokosabb lányába szerelmes. Persze mindig viszonzatlanul.

Apám lelkes volt. Megírtam az első regényemet. Az öcsém még az osztálytársaimnak is hírét vitte, így ők azt tanácsolták, hogy adjam ki, legalább meggazdagszom. Tizenkét évesen ennek már éppen itt volt az ideje. Apám beérte volna annyival, ha mindenkinek saját példányt ajándékozom karácsonyra. Égett az arcom a szégyentől, nem, soha, mondtam neki. Annyi minden volt ebben belőlem, ami nem tartozott egy gügyögő nagymamára, vagy az évente kétszer látott nagynénire. Hiába volt a hősöm, akkor épp, fiú.

Innentől kezdve meghoztam a biztonsági óvintézkedéseket. Gimnazistaként verseket írtam; ezeket már általában nem láthatta senki. Verseket írtam a magányról, a reménytelenségről, a véget nem érő várakozásról valami többre és jobbra. Mert hát szenvedtem a szerelemtől akkor is: az akkori fiú, a gimnázium egyik legmenőbb arca, nemhogy udvarolni nem akart nekem, még a nevem se tudta. Végső elkeseredésemben színpadra írtam ezt a történetet, zsúfolt tömegjelenetekkel és sűrű dalbetétekkel, és egy csendesen szerelmes hősnővel, aki persze én voltam. Végül a fiút kegyetlenül kivégeztem egy váratlan szívbetegség által. Hát ha már az enyém nem lehet, gondoltam titokban, bár ezt így sose vallottam be magamnak.

Tizennyolc éves koromban, túl néhány efféle csalódáson, a szüleim válása és otthon töltött estéim közepette mégiscsak arra jöttem rá, hogy színészekbe a legjobb szerelmesnek lenni. Nem bántanak meg, nem nyomják középen a fogkrémet, és nem rakják ki a facebookra (akkor még iwiw), hogy „kapcsolatban” vannak az évfolyamtársammal. Erre aztán a hőseim is lázas életre keltek újra: több száz oldalas szerelmi eposzra készülődtem. Persze az eposzban a színészből ember lett, esendő férfi, akit már felőrölt az élet, s így másra se vár, minthogy egy tiszta, fiatal lány letörölje homlokáról a kínok verejtékét. Hát idáig fejlődtem a kamaszos diákszerelmek után. Számos romantikus nagyregény, kosztümös film, vonósnégyes és zongoraszonáta ihlette ezeket a gondosan megkomponált öleléseket, amiket olyan kínos részletességgel meséltem el, hogy ma magam se merem visszaolvasni őket. Talán jobb is így.

És azóta? Mert hát mégiscsak történt velem is egy-két dolog, nem csak a papíron. A hősök pedig kicsit nehezen tartották a lépést, de aztán csak-csak ember lett belőlük, és ismét túlnőttek rajtam. Elzüllöttek, éjszaka csavarogtak egyedül, kétes szerelmi viszonyokat folytattak, régen elvesztett apjukat siratták, és gyűlölték az anyjukat. 

Néha az idegeimre ment ez az egész. Mintha ezek a kitalált alakok helyettem élték volna az életemet. Helyettem szerettek, helyettem szenvedtek. De aztán mégis mindig visszatértem hozzájuk, mert nem hagyott békén a kényszer, hogy el kell mesélnem néhány dolgot, amire rájöttem, amit megéreztem. Amit sokszor meg se éltem, csak elképzeltem.

De néha arra gondoltam, bárcsak beértem volna a legkisebb szegény legénnyel, és a sárkánnyal, akinek levágják a fejét.

2013. március 24.