Kényes modern meztelenség

 Különös tapasztalata az időutazásnak, hogyha megállunk több száz éves aktok előtt. Tudjuk, látjuk, ezek a női alakok valódi nőkről lettek mintázva, talán egy névtelen modellről, talán a megrendelő szerelméről, ismerünk sok ilyen történetet. És bár a nők meztelenek, mégis más a meztelenségük, talán még a testük is, mint a mai képeken, amik meztelen nőket ábrázolnak. Akkor még más volt a meztelenség, más volt a viszony a fedetlen testhez, pláne a női testhez. És más volt az intimitás ábrázolása is. Ismerünk számos filmet, ami még fekete-fehér, pattogó képkockákat pörgetve botránkoztatta meg a korabeli közönséget. Ma szinte nevetséges belegondolni ebbe, ha látjuk Karády Katalint és Jávor Pált a Halálos tavaszban, amikor az esküvőre várakozó türelmetlen férfi csak a zongorára támasztott mézeskalács-szív tükrében láthatta meg kedvese harisnyás lábát, aki a háta mögött némi kérlelés után egy percre levetkőzött neki. Merthogy, fogalmaz a férfi, szeretné őt úgy látni, ahogy az Isten megteremtette, csak látni, ha már többet nem lehet. Persze a szemérem olyannyira betonbiztos még ekkor is, hogy a kamera is csak Karády ide-odasuhanó alkarját, és a reppenő ruhadarabokat mutatja, és egyetlen véletlen pillanatra a nő árnyékát. De ennél nem láthatunk többet, se mi, se Jávor. 

 Közhely hát, hogy manapság meztelenséget látni a filmvásznon, az újságban, az interneten teljesen mindennapos dolog. A képek és felvételek elárasztanak minket a tévéből, a moziból, kéretlen e-mailekből és facebookos megosztásokból. Akkor is jönnek, ha nem akarjuk. Tolakodó hozzászólásokkal, vírusokkal, vagy csupán azzal a meztelenséggel, ami mára mindennemű intimitását elvesztette. Vajon baj ez? Nem könnyű megválaszolni a kérdést, hiszen egyértelmű, hogy a meztelenkedés és a szép testek látványa minden filmnek a javára válik, magazinok alapoznak erre hónapról hónapra, közösségi oldalak és honlapok, és vállalkozó szellemű vetkőzők mindig akadnak tucatszám. Kötelességtudó színésznők, akiktől megkövetelik, profi modellek, akiktől szintén, vagy épp felkapott celebek, akiket motivál a tiszavirág-életű hírnév, a pénz, vagy ha más nem, hát a kihívás izgalma. És persze magánemberek is, csak úgy. Ki a nyilvánosság elé, ki belső használatra, esetleg partnerének szánja a látványt, bár a végeredmény nem mindig egyezik az eredeti szándékokkal. Mindenesetre az biztos, elég néhány kattintás vagy egy-két begépelt szó, és emberek százáról tudjuk meg azonnal, hogy néz ki testének ez vagy az a porcikája, még akkor is, ha eredetileg egyáltalán nem akartuk volna tudni. Nem lehet kikerülni, ma már keresni sem kell az ilyesmit, megkeres ez magától minket, sőt, egyenesen utánunk tolakszik.

Tiziano: Urbinói Vénusz

 Visszatérve a régi festményekre, lássunk egy mindenki által jól ismert példát. Tiziano Urbinói Vénusza  (1538) Giorgone de Castelfranco festménye, az Alvó Vénusz hatására készült. Giorgione Tiziano mestere volt, de az utókor ma már többre méltatja a tanítvány művét, mely sokak szerint sokkal inkább életteli és kifejező, mint elődjének képe. Akár így gondoljuk, akár nem, a Tiziano festményéről ránk pillantó meztelen lány tekintete ma is magával ragad, különös várakozása most is elgondolkoztatja az embert. Vajon ha ez a kép a Playboy, a CKM, vagy akár a Cosmopolitan címlapjára kerülne, hogy reagálna a havi megszokott adagjára áhítozó olvasóközönség? Talán ugyanúgy egy emberként hördülne fel, mint annak idején a Halálos tavasz nézői a moziban a "merész" intimitás láttán. Csak most épp fordítva lenne a dolog: hol van ez a kép a maiakhoz képest? És maga a nő? Az urbinói lánynak nincs lapos hasa, nincs hatalmasra duzzasztott melle, még csak szálkásan izmosnak sem mondható, egyszóval feltételezhető, hogy sem konditerembe, sem plasztikai intézetbe nem járt, és láthatólag cseppet sem érdekelte a dolog. Mégis, bár nem kerül a magazinok címlapjára, be kell látnunk, hogy szép. Igenis szép, pedig sok mindenben ellentéte a mai szépségideálnak. 

 Nem mintha a konditerem és a testmozgás ellen szeretnék szót emelni, sőt, alapvetően a plasztikai műtétek ellen sem. Csak a kérdés lehet érdekes önmagában véve: Tiziano a természetes női szépséget festette meg, azt a női testet, ami egyénenként változó és eredeti. Ezen a képen épp ilyen. Persze elképzelhető, hogy "szebbre" festette, mint amilyen volt; talán jótékonyan eltüntetett innen-onnan egy zavaró foltot, árnyékot, apró kis hibácskát. Ezt ma már nem tudhatjuk. Az azonban biztos, hogy manapság a megfelelő "jótékonyság" nélkül szinte elképzelhetetlen nyilvánosság elé tárni a női testet. Ami lehetőleg igyekszik mindenben megfelelni azoknak az elvárásoknak, amik kategorikusan kijelentik, mire van szükségük. A szabályok adottak tehát, mi pedig loholunk utánuk egész életünkben, ha bírunk. Ki így, ki úgy. Mégis, hiába a küzdelem, sokszor úgy érezzük, behozhatatlan a lemaradásunk. Hogy az ideál, amit kergetünk, és amihez hasonlítani szeretnénk, üres délibáb, amit sose fogunk elérni. 

 Most tegyük félre azokat a nőket, akik kivételes adottságokkal rendelkeznek, és valóban megfelelnek ennek a bizonyos ideálnak. Mindig vannak ilyenek, mindig lesznek, sok szempontból jó nekik, bár nem biztos, hogy ettől már boldogok. De a minden irányból ránk ömlő média azt próbálja elhitetni velünk, hogy az átlagos nő is ilyen, mint ezek a kivételes nők, pontosabban ilyenek azok, akikre érdemes odafigyelni, akik a reflektorfénybe kerülnek. Vagyis, akik érdekesek és értékesek. És ezt sokszor olyannyira sikerül elhitetnie velünk a médiának, hogy a végére kétségbeesetten nézünk végig magunkon: hogy lehetséges akkor, hogy én mégsem tudok ilyen lenni? Mert mindenki szeretne ilyen, vagy legalábbis ilyenebb lenni, mert ösztönös női vágy, hogy tetsszünk. A molett vékony akar lenni, a vékony teltebb akar lenni, ki laposabb hasat szeretne, ki vékonyabb derekat, ki nagyobb melleket, ki hosszabb combokat, ki kerekebb feneket, ki érzékibb ajkakat. A lista végtelen. Naivitás lenne azt állítani, hogy régen ne lett volna meg a törekvés a nőkben, hogy szebbek legyenek, hogy tetsszenek önmaguknak és a férfiaknak. Mindig volt elképzelés arról, mi a szép, az ókorban is színezték a hajukat a nők hennával, kamillával, kinek mi jutott. Ez nem más ma sem, de van valami, ami viszont gyökeresen más lett. Az eszköz a kezünkben, amivel változtatni tudunk magunkon. Először csodáltuk, most már lassan félhetünk tőle. A látszat persze itt is az, ha élünk ezekkel az eszközökkel, szebbek leszünk. És ha szebbek, akkor nyilvánvalóan boldogok is. De vajon tényleg? És ha még így is van, meddig tart ez az áldásos hatás, és vajon mik a hátulütői, amiket gyakran nem ismerünk, vagy csak nem akarunk tudni róla? Áldozat nélkül nincsenek eredmények sem.

 Kezdjük az "ártalmatlanabb" eszközökkel. Minden lány tudja, de talán minden férfi is: Photoshop a barátunk, legyen szó bárkiről és bármiről, ő az eszköz arra, hogy szebbet, többet, jobbat és boldogabbat csináljunk magunkból, vagy épp másból. Csak a tudásunk szabhat határt ennek a törekvésnek, semmi más. Hajlamosak vagyunk egy-egy kifogástalan képet, testet, arcot látva azonnal azt mondani, hogy Photoshop, de talán bele sem gondolunk, hogy tényleg mennyire így van ez, és sokkal inkább, mint gondoljuk. 

 Csak néhány szemléletes példa. Mert mire is képes ez a mesteri szoftver? Öregből fiatalt csinálni (vagy fordítva, ld. Katie Holmes-t lejjebb), csúnyából szépet, előnytelenből előnyöst. Eltüntet mindent, ami van, de nem kellene, bőrhibát, pattanást, ráncot, és megteremt mindent, ami nincs, de kellene: üde, ragyogó bőrt, feszességet, formákat, csillogást, színeket. 

 Esetleg fogakat.

Vagy úgy egyáltalán mindent.

Aztán van olyan, hogy elfelejtenek korrigálni egy véletlen árnyékot, vagy otthagynak egy mellekkel együtt kidomborított mintát. Na, ez a ciki. Szeretnek is ilyeneken csámcsogni a bulvárlapok, jó érzés leleplezni a csalókat.

Ezt hívják többek között retusálásnak, bár sokszor ennél jóval többről van szó. Nemcsak képeken, de a vásznon és a képernyőn is, hiszen köztudott, hogy ma már vége-hossza nincs az animációs trükköknek, amiket benyelnek a mozik. Az előző bejegyzésben írtam a Pi élete c. filmről, melyről ide kapcsolódóan elmondhatom, hogy sokszor azon törtem a fejem, mennyire valóságos, amit látok. Merthogy olyan szép, olyan bámulatos, hogy az már talán nem is igaz. Talán még az állatok sem igaziak. Hiszen ha egy kényeskedő színésznőnek, aki nem akar levetkőzni a kamera előtt, digitálisan meg tudják alkotni a meztelen mellét (nem a Piben természetesen), csak fantázia kérdése, mikor kreálnak egy élethű tigrist, vagy egy tengeri vihart. 

Na de mindez csak képernyőn létezik, és a retusált lány az utcán attól még ugyanúgy magán viseli a képről leradírozott anyajegyeket, bőrhibákat és hurkákat. Egy kép nem tud becsapni senkit, gondolhatnánk, hiszen aki ezzel akar trükközni, előbb-utóbb úgyis lebukik. Pedig nem. Hiszen ezekkel a képekkel árucikkek tömegét adják el az átvágott vevőknek, akik talán sosem ismerik be, hogy nem bennük van a hiba, hanem átverés áldozatai lesznek újra és újra. Hogy az a krém akkor se fogja eltüntetni a szem alatti sötét karikákat, ha a képen szereplő nőnek egy fia ránc sincs az arcán, tehát nyilvánvalóan tud hatni is az a krém, ha akar. És a magazinokat lapozgató férfiak (és nők) sosem fogják testközelből megtapogatni a vetkőző modelleket, hogy vajon tényleg olyanok-e, amilyennek a képen látszanak, tényleg olyan feszesek, tökéletesek és érzékien teltek-e. Ez márpedig épp elég ahhoz, hogy úgy érezzük, ha azok a nők olyan szépek, kegyetlen igazságtalanság a sorstól, ha mi nem lehetünk olyanok. Hiszen mindenki figyel rájuk, mindenki csodálja őket.

Aztán előfordul az is, hogy mégis olyanok. Hogy valóban feszesek, és valóban teltek ott, ahol előnyös teltnek lenni, és nem teltek ott, ahol nem előnyös. Ezt a dolgot is ismerjük. Ha az életben is úgy akarunk kinézni, mint a képen - ha ugyan lehetséges ez -, akkor már nem elég a retus, és nem elég a szemránckrém, vagy a narancsbőr elleni testápoló. A plasztikai műtétek drágák és fájdalmasak, de tudjuk jól, egy igazán elszánt nőt nincs, ami visszatartson. 

És innentől kezdve a határ valóban a csillagos ég, jobban mondva anyagi teljesítőképességünk. Egy havi zsebpénzzel tehát kár odamenni, a legtöbb esetben akár évekig tartó gyűjtögetésről, esetleg utólag törlesztett egészségügyi hitelről van szó, bár egy pusztán esztétikai célból végrehajtott műtétet nem szívesen támogat az egészségügy. Drága dolog a szépség, aki ragaszkodik hozzá, fizessen. A nők márpedig fizetnek, hiszen az, amit a műtétektől remélnek, egy-egy ilyen összegnél jóval többet ér, egyenesen felbecsülhetetlen: az áhított önbizalom, a saját szépségükbe vetett hit, amitől a nap is fényesebben ragyog az életükben.
Csupán érdekességképp, íme, néhány népszerű műtétről egy korrekt plasztikai intézet árlistája, ami még megtiszteli pácienseit és bátortalan érdeklődőit azzal, hogy egyenesen tájékoztatja őket. A legtöbb honlapon ugyanis semmiféle konkrét ár nem szerepel, minden esetben az "egyéntől és műtéttől függ" választ előlegezik meg, és biztatnak a személyes konzultációra. A mosolygós, készséges orvos rendelőjéből pedig köztudottan sokkal nehezebb már visszafordulni, mint az intézet honlapjáról.

Mellnagyobbítás (implantátum ára nélkül) 490000-600000 HUF

Mellnagyobbítás és plasztika implantátum ára nélkül 650000-750000 HUF

Emlő implantátum (pár) 250000-470000 HUF

Mellplasztika 490000-650000 HUF

Zsírleszívás 1 régió mindkét oldal (local) 180000-250000 HUF

Zsírleszívás 2 régió mindkét oldal (local) 210000-280000 HUF

Zsírleszívás 3 régió mindkét oldal 290000-330000 HUF

Zsírleszívás 4 régió mindkét oldal 360000-400000 HUF

Zsírleszívás 5 régió mindkét oldal 430000-460000 HUF

Ajaknagyobbítás csak felső saját zsír feltöltéssel (local) 150000-170000 HUF

Ajaknagyobbítás felső-alsó (local) 190000-230000 HUF

Orrplasztika 530000-620000 HUF

Orrsövény korrekció (local) 140000-190000 HUF

Altatás (ahol localban van megadva az ár) 70000 HUF

A pénz azonban még mindig sehol sincs ahhoz a, mondhatni, morális-etikai dilemmához képest, amit a legtöbb nő saját magával vív meg a plasztikai műtétek előtt, és hosszas őrlődés után vagy vágyainak, vagy úgymond elveinek adja meg magát. Nevezetesen, hogy a mű sosem lesz olyan, mint az igazi. Ha tehát egy plasztikázott nő úgy érzi, hogy nőtársai irigységgel fordulnak felé, annak nem csupán az lehet az oka, hogy pénztárcája mélységét irigylik, hanem talán sokkal inkább az, hogy ő, előbb vagy utóbb, de végül félretette a "műnő legyek vagy sem?" című, sokszor igen hosszadalmas latolgatást, és rászánta magát a műtétre, amitől ugyan mű lesz, de talán szebb.
Ehhez már "csupán" járulékos elemként jön hozzá az egészségügyi szövődmény, vagyis, hogy a beültetett implantátumokat tízévente cserélni kell, a botox-kezelést ismételgetni, esetleg nem jól, vagy nem elég jól sikerül a műtét, netán az altatással adódnak komplikációk. Ez persze ritka, de azért mégis kockázatot jelent. Nemhiába részesítik előnyben az esetleg altatás nélkül végzett beavatkozásokat, vagy, aminek még nagyobb a vonzereje, azokat a műtéteket, melyek során természetes anyagokkal dolgoznak. A szilikonmell kérdése régről ismert probléma, nevezetesen, mennyire ér fel egy eredetivel a szilikon, mennyire elfogadható társadalmilag, hogy valaki gumiból varázsol magából bombázót. Erre a modern plasztikai sebészet többféle "természetes" eljárást kínál megoldásként. Ilyen a mellfeltöltés saját zsírral, illetve őssejttel dúsított zsírral, minek következtében a mell mintegy magától, a beültetett őssejtek hatására nő meg több hónap alatt, természetes és "saját" méretet produkálva. Ez utóbbi eljárást azonban hazánkban jelenleg nem nagyon merik még bevezetni, ugyanis egyelőre kísérleti stádiumban van, s ahogy azt a bécsi specialista, Karl-Georg Heinrich elmondja, az ára legjobb esetben is minimum 10.000 Euro. És akkor még nem is biztos, hogy megnő a mell; fél kosár pluszért pedig nem biztos, hogy megéri a dolog.
A kérdés tehát meglehetősen nehézkes, ugyanis a plasztikai műtétek kimenetei között nem csak ezt tartjuk számon (a képen: ajakfeltöltés, mellnövelés implantátummal és fenéknövelés implantátummal):

...hanem sajnos ezt is (a szerencsétlenül járt páciens szabad kézzel megfordítja fenekében a rosszul beültetett implantátumot):

És akkor még a műtétek utáni kikerülhetetlen fájdalmakról nem is beszéltünk, na de az már igazán mellékes dolog.

És hogy mindez miért? A motiváció csupán ennyi: tetszeni, tetszeni, tetszeni, saját magunknak, másoknak, megfelelni a modern szépségideálnak, aminek amúgy egyáltalán nem könnyű megfelelni. Elsősorban azért nem, mert olyan adottságokat kíván meg, amik az átlagos női test természetének gyakran totálisan ellentmondanak. Az évekkel ezelőtti, Valódi Szépség című Dove-kampány épp ezért rátapintott a lényegre, amikor hétköznapi nőkkel, és nem modellekkel reklámozta termékeit, az igazi nőiesség és a természetes szépség jegyében, bár utóbb szárnyra kapott a hír, hogy valójában a képen szereplő nők természetessége éppúgy a számítógépes technika gyermeke, mint máshol az erőltetetten tökéletes formák. Ki tudja, mi az igazság.

S hogy a begyökerezett sztereotípiák a mai női ideálról mégis honnan erednek? Valószínűleg minél több az eszköz arra, hogy szebbet és szebbet teremtsünk, annál inkább növekednek az elvárások is. Igaz ez mindenre: megszoktuk a meztelenséget a képen, a filmen, így most már messze nem elég a sejtelmesen fellebbenő ruhafodor, ha hatást akarnak elérni. Már önmagában a puszta meztelenség sem elég. A férfimagazinokban szereplő fényképek gyakran már olyanok, mintha egyenesen egy pornófilm forgatása közben készültek volna, pornószínésznők magánszáma közben (vagy épp párban egy másik nővel). S igaz ez a női idomokra is, melyek a csábító fényképeken egyre messzebbre rugaszkodnak el a valóságostól. Így tehát nem véletlen, hogy amikor az interneten és a közösségi oldalakon "csinos lányok" után keresgél a gyanútlan férfiegyed, ilyen és ehhez hasonló fényképek versenyeznek az elismerő tekintetekért:

Akadnak persze üdítő kivételek, de érdekes megfigyelni a reakciókat is. Ha a kép épp nem ilyen, a fentieken edződött férfiak közül egyesek, akiknek ingerküszöbe már meglehetősen magasra emelkedett, morcosan hiányolják a megszokott méreteket. Szerencsére még vannak, akik ellent mernek mondani nekik.

És hogy kik ezek a hozzászólók? Kényes ízlésű válogatók, unatkozó kukkolók, magányos macsók, akik leplezetlenül részletezik mindenki előtt, mit csinálnának az adott nővel - de ha kicsit közelebbről nézzük őket, a macsóságból olykor visszavedlenek gyámoltalan kisfiúvá. Egyikük például a következőképp fogalmazott egy kép alatt: "Tudnék mit kezdeni két ilyen gyönyörű szőke bombázóval. B*sznám, mint a lopott Ferrarit." Saját lapján azonban mindjárt meghunyászkodott, és elhagyatott, magányos agglegényként szólalt meg, akinek, ahogy megfogalmazta, még íródik a love story-ja, de már jó lenne megtalálni az igazit.

Így hát felmerülhet a gyanú, hogy legtöbbjük a "hiányos" méretű nőket is boldogan elfogadná - csupán a szájuk nagy. Sőt, ki hinné, de akadnak bölcs szeptikusok is:

Egyszóval így megy ez manapság. A modern szépség belopja magát a férfiak szívébe, bár ők alighanem sokkal kevésbé veszik komolyan, mint a nők. Nem kell messzire menni, vége-hossza nincs azoknak a fórumoknak, ahol a plasztikai sebészettel kapcsolatos tapasztalatokat, gondolatokat és aggályokat beszélik ki magukból a hölgyek. Ezeken a fórumokon általában általános izgatottság uralkodik, özönlenek az implantátum-méretek, a képek az "új cicikről", a doktorok nevei. A tagok elragadtatottan dicsérik egymást, saját magukkal kapcsolatban pedig hol elégedetten, hol esetleges újabb műtétek reményében nyilatkoznak. Például: "Hihi..Pedig azért Tied se semmi...van mit a tejbe aprítani Neked is.. De látod Táncoló Napsugár, ebből látszik, h lelkileg jól vagy! Pár nappal a korrekció után már a legközelebben gondolkozol...:))" S vannak olyanok is, akik az idővel teljesen elhiszik: kötelességnek tettek eleget, hogy átszabatták magukat, és el se tudják képzelni, hogy lehet enélkül egyről a kettőre jutni, hogyha valaki eredetileg alulmarad a szépségideállal szemben. Keira Knightley ellen például így emelte fel szavát az egyik fórumozó: "Ja lesz nemsokära az uj Anna Karenina feldolgozäs, utälom egyebkent ezt a Kira Knäjtlit, de azt figyelem mindig hogy nagyon ragaszkodik a deszka felsötestéhez, nagyon csodälkozom ezen. Ugyan marha jol öltöztetik es nem mindig feltünö, de nagyon lätszik. Csodälom hogy ezekkel a minicicikkel igy tud ervenyesülni. Räadäsul bandzsa is..."

Keira kevésbé tulajdonít jelentőséget a dolognak, azt azonban maga nyilatkozta, hogy minden filmplakáton átméretezik a mellét; ez hol jobban, hol rosszabbul sikerül. "Akkor voltam egyszer nagyon-nagyon mérges, amikor lógó melleket csináltak nekem egy poszteren... azt gondoltam, ejnye, ha már digitálisan új ciciket kapok, legalább csináljatok nekem huncut melleket!" - olvasható egy bulvárcikkben. Azért a fórumon is akad egy bátor jelentkező, aki védelmére kel: "Én mindig is irigyeltem az ilyen lányokat, hogy így is elfogadják magukat. Én nem tudtam. Ennek ellenére szerintem a "deszkák" is nézhetnek ki nagyon jól."

Hol van tehát az igazság? Mint mindig, valahol középen? Szépnek lenni jó dolog, az igény rá pedig természetes. Vannak olyan esetek is, amikor a nő komoly traumán esik át, például egy betegség vagy egy baleset következtében elveszti a mellét, vagy ott vannak azok, akiknek nagymértékű fogyás után annyira megereszkedik a bőre, hogy gátolja őket a normális életvitelben. Ilyenkor csak hálásak lehetünk a modern orvostudomány csodáinak. De hiába vagyunk épek és egészségesek, és talán természetesen szépek is: óriási a nyomás, ami ránk nehezedik, és ami az idővel csak egyre erősebben nógat, hogy álljunk be a sorba, és legyünk örökké szépek és fiatalok. Ennek ellentmondani pedig olykor nemhogy embert próbáló, de egyenesen embertelenül nehéz, már-már lehetetlen; még akkor is, ha próbálkozásunk csupán az időszakos fogyókúrázásban ölt testet. 

És mi a helyzet a férfiakkal? Igazságtalanság, mondhatnánk, hiszen nekik sokkalta könnyebb a dolguk. Van persze férfiideál is, bár az sokkal kevésbé körvonalazott, mint a női. És ugyan léteznek plasztikai sebészi szolgáltatások férfiak számára is, és a férfiak arcát is kisimítják az áldásos Photoshop-technikával az arra érdemes fényképeken, mégis van valami, ami a nők szemében még ma is erős csáberő egy férfi oldalán, s képes ellensúlyozni a vonzerő hiányát. Ez márpedig a pénz. 

Valljuk be: még a daliás Mr. Darcy esetében sem csupán vonzó arcát és termetét, vagy épp angol úri mogorvaságát találtuk vonzónak:

...hanem ezt is:

Nem csoda hát, ha kevésbé válogatós hölgyek boldogan adják oda magukat egy tehetős férfinek, még ha az az ing alatt nem is ilyen testet visel:

És így legalább többé a műtétek ára miatt sem kell, hogy fájjon a fejük.