Monológ 1 - Idillikus

Szintén Ónodi Eszter órájára, ezúttal "vallomást" kellett írni. Pécsről Budapest felé tartva, Kurd és Sárbogárd között kapott el az ihlet. Még gyakorolni is tudtam a vonaton, mert csupán ketten ültek rajtam kívül a kocsiban. Esztert is megihlette az "idillikus" hangvétel, mindjárt tett bele egy csavart azzal, hogy a szeretett férfi már a sírban nyugszik. Lehetőleg egy titkos, amolyan héjanász-kapcsolat után. 

Később Incze Ágnes hatáselemzés óráján is ezt mondtam a kamerának (akkor maradhattam idillikus). Azóta rákaptam a monológok írására, szórakoztatóbb, mint gondoltam. Az alább következő szózat képzeletem szerint egy 26-27 éves nő szájából hangzik el, aki a fiatalság csapongásaiból lassan kifelé tartva úgy érzi, megtalálta azt a bizonyos férfit - aki talán ebben a pillanatban éppen mellette fekszik az ágyban, vagy egy álmos esős délutánon a kanapén, amikor csak az utcán elhaladó munkások káromkodása töri meg a csendet.

- 1 -

Tudod, min gondolkozom néha? Mármint nem mindig. Csak vannak napok, amikor úgy befészkeli magát a fejembe. Hogy talán te vagy az az ember, aki mellett le tudnék horgonyozni. Mármint… aki mellett úgy el lehetne tölteni az életet. Akihez este haza lehet jönni. Aki mellett fel lehet ébredni, úgy, hogy nem szégyellem, hogy kócos vagyok, és akihez oda merek bújni azelőtt, hogy fogat mosnék. Aki mellett gátlástalanul le merem mosni az arcomról a festéket. Aki mellett nem érzem magam tramplinak és nőietlennek, ha melegítőt és gyűrött, bő pólót viselek a saját lakásomban.

Aki előtt nem szégyellném majd az sem, hogy egyszer csak szarkalábak bújnak a szemem sarkába. Hogy eljön az idő, amikor már nem azért nem jön rám a régi farmerom, mert épp nagyon belaktam az ebédből, és fáj a hasam, és szeretném, ha simogatnád. Hogy eljön az idő, amikor egyre több lesz az utcán a szebb nő. Amikor én már nem húzhatok miniszoknyát, mert el kell takarnom a narancsbőrös combomat.

Azt mondod, hülyeség? Pedig nem. Anyámon látom, milyen szigorú és következetes az idő múlása. Pedig sokszor, ha rá gondolok, még mindig úgy látom magam előtt, mint gyerekkoromban. Szépen, erősen és fiatalon. És most… Persze, tudom én, hogy anyám ma is fel tud öltözni, ha akar. De nemrégiben a kezembe került egy fénykép, amin én csak öt éves vagyok. Valami rendezvényre mentünk… Anyám ott áll mellettem, felöltözve csinosan, fogja a kezem, és hát… Nem mertem megmutatni neki.

Tudod, múltkor is eszembe jutottál. Amikor az a nő az üzletben a szememre vetette, hogy milyen szemtelenül fiatal vagyok. Először arra gondoltam, ugyan már, hisz még az élete felét se élte le ő se. Aztán elnéztem, és belegondoltam. Tényleg. Alig néhány év, és az élet megváltozik. És már nem érezzük úgy, hogy még minden előttünk van, és nem baj, ha hibázunk, mert annyi még a lehetőség. És ez jóval több, mint a narancsbőr vagy a szarkaláb.

Hát talán ezért. Ezért gondolok olyan sokszor arra, hogy veled. Mert melletted talán lenne erőm felkelni azokon a napokon, amikor úgy érzem, semmi nem sikerül. Mert elfáradtam. És neked talán lenne erőm a szemedbe nézni, amikor ott állok majd tehetetlenül, túl egy életen, amiben annyi minden jobban sikerülhetett volna. Mert te talán segítenél elbírni a súlyát azoknak az emlékeknek, amik mind azzal szembesítenek, hogy mennyi mindent mulasztottam el, és mennyi mindent elrontottam.

Tudom, hogy még korai erre gondolni. Téged is csak két éve ismerlek. De emlékszel a fiúra, akiről meséltem? Öt évig voltam vele előtted. Hát, előtte szégyelltem volna a ráncaimat…

2013. május 9.