Dilemmák sora gyötri manapság újra és újra napjaink leányait. Mert hogy ma már nem egészen ugyanaz fiatalnak lenni, nem egészen ugyanaz huszonévesnek lenni, mint régen. Nagymamámnak, aki ma 86 éves, az ebédlője falán ott lóg esküvője napján készült portréja, amin éppen annyi idős, mint most én, huszonkettő. Sokszor elnézem ezt a képet, és képtelen vagyok beérni a bámulattal. Igazi eleganciával, egyszerre öntudatos és ábrándos pillantással néz a kamerába, nem is a kamerába igazán, valahova mögé inkább. Közben a póz tökéletességére, a lehetőleg rezzenéstelen beállásra összepontosít, gondolatai ugyanakkor merengővé teszik az arcát, bár ezekre ma már ő sem emlékszik. Legalábbis nem beszélt még róla soha, mit gondolt akkor, mikor az a kép készült. Csak arról, hogy vágta a jegygyűrűjüket a szoba sarkába, amikor a nagyapámmal összevesztek, még az esküvő előtt. Meg hogy neki akkor volt a legjobb dolga, amikor fiatal volt - szintén még az esküvő előtt. Katonatisztekkel táncolt, és a katonatisztek, legalábbis az egyik biztosan, meg is csókolták. A képet látva mégis ez a bohém gondtalanság az utolsó, ami eszembe jutna. Ezen a képen nem egy fiatal lány van: egy nő. És hogy épp az esküvője napján készült? Mindegy is. Anélkül is ilyen lenne. Ráadásul nem is visel fehér ruhát.
A nagymamám tehát már férjes asszony volt az én koromban; apai nagymamám pedig, aki ma 75 éves, még korábban házasodott, 21 évesen már gyereket szült. Így volt ez régen. Ma már aligha forog az átlagos lány fejében a közelgő házasság 21-22 évesen. És hogy úgy nézni vissza a külvilágra, akár fényképről, akár csak úgy, az élő pillanat varázsában, mint egy nő: ez sem egyszerű dolog. Talán mert még nem vagyunk azok? Mi tesz valakit, egy lányt, úgy igazán nővé? Tudjuk, tudjuk, sokáig a nászéjszakát tekintették az asszonnyá érés küszöbének. Na de ma már ez is elavult dolog, a mai lány e téren korábban kezd, mindennek kisebb a jelentősége, a házassággal viszont általában késlekedik. Nagyanyáink cipellői visszavonulnak, a flasztereket elözönlik a tornacsukák, a Converse dorkók, a szoknyák kénytelen-kelletlen farmerral és sorttal osztozkodnak, a kontyok a lófarkakkal. A tizenhat éves lány gyakran mit sem változik e téren huszonhat éves korára. Akkor hát hogy is van ez a dolog a nővé válással, meg úgy egyébként, mindennel?
Nagymamáim után nekem már, úgy érzem, van időm bőven. Voltak előttem elegen, akik kötelező normáknak tettek eleget. Idegen ez már a mai világtól; de azért a női lélektől annyira mégsem. Így hát jobb híján a magamfajta leány az élet kisebb, de azért mégis jelentős megpróbáltatásain igyekszik érett módon, hogy úgy mondjam, felnőtt nő módjára viselkedni. Ha máshogy nem is lehet, hát az öltözékkel. Mert egy elegáns körömcipőben, egy csinos szoknyában, egy odaillő blúzban egészen nőnek érzi magát az ember, nem ám holmi jött-ment gyereklánynak. Az ember munkahelye például tökéletesen alkalmas mindennek a gyakorlására és megélésére; én a színházban kezdtem el boldogan feszíteni estéről estére, szép blúzban, szép szoknyában, elegáns cipőben, büszkén kihúzva magamat, mint a személyzet része, mint az este tartozéka. Talán csak az én naivságom, hogy azt hittem, mindez némi érett komolyságot kölcsönöz az arcomnak; de amikor megütötte a fülemet, készséges Jó estét kívánok!-jaim után az első szia egy középkorú nézőtől, az illúzió fájdalmas hirtelenséggel hullott darabjaira.
Hát mégiscsak gyerek vagyok, gyereknek néznek, gondolom ilyenkor szomorúan, és a csalódottságtól csendesen magamba roskadok. Olyannyira, hogy az időközben arra andalgó idős pártól a viszonzott Jó estét szinte fel sem tűnik, vagy ha igen, sovány vigasz. S amikor az utcán, a boltban, a gyógyszertárban, minden reménykedő várakozás ellenére látnom kell az embereken a felismerést, miszerint még mindig abba a tejfeles szájú ifjúságba sorolnak, amit nyugodtan sziázhatnak és hellózhatnak, nem értem, mit rontok el.
_m.jpg) |
| Tissot: The Woman of Fashon |
Pedig azért vannak praktikák. A sötétebb, a hosszabb haj, a karakteresebb smink, a másfajta öltözet mind-mind idősebbnek láttathat, halljuk ezt sokfelől. Ne hordd ezt, mert öreges, válaszd azt, mert fiatalos: egyszóval rendelkezésünkre áll egyfajta maszk, amit segítségül hívhatunk ilyen esetekre. Nem mintha az ember idejekorán álmodozna ráncokról és sötét lebernyegekről, melyeket az idősödő korosztály azzal a bizonyos huncut vállvonással kap elő a szekrényből: jó ez, ápol és eltakar. Korántsem erről van szó. De amikor nem sokkal Pécsre költözésünk után először találkoztam az itteni postásnővel, aki mindjárt először azt akarta tudni az ajánlott levél átadásakor, hogy van-e már személyim (amit ugye 14 éves kortól adnak): az azért mégiscsak gyászos érzés volt.
És nem is csak ez. A pénztáros nő az üzletben, mikor kezünkbe adja a blokkot, anyukámnak még megreszkírozza a viszlátot, de köztem és a kilenc éves unokahúgom között testvériesen megosztja a sziasztokot. A vonaton velem szemben ülő negyvenes nő jótékonyan szólít meg: behúzhatod nyugodtan az én függönyömet is. Amikor pedig felszállok a buszra, vagy bemegyek az utcánkban a pénzváltó üzletébe, és ott akár a sofőr, akár a pénzváltó férfi kapásból nekem szegezi kétes mosollyal megspékelt sziáját vagy hellóját, dámás önérzetem már végképp elemi erővel lángol fel bennem.
A férfiaktól pláne. Hogy ez csak így működik. Hogy a sziájuk aztán, s az ezzel kapásból megelőlegezett tegeződő formula feljogosítja őket minden bizalmaskodó kérdésre, miszerint hova megyek, mit csinálok, merre lakom, mintha valóban ismernénk egymást, és kedélyes ismerősök módjára futnánk össze véletlenül jó helyen jó időben. Hogy bárki, akivel épp együtt várok egy megállóban, vagy egymás mögött állunk sorban egy szupermarket zöldségesénél, őszinte örömmel érdeklődhet életem érdektelen részletei felől, és a kötelező szia vagy helló után szinte épp hogy csak át nem karol. Mert van valami a tegeződés intimitásában. Valahogy mindjárt többet enged meg magának az ember.
Azért igyekszem nem beleesni a romantikus tévképzetek csapdájába. Régen is, amikor az idegenekkel, még a gyerekekkel való magázódás is természetes volt, a férfiak ugyanúgy előszeretettel csevegtek el sosem látott nőkkel. S ha a helyzet olyan volt, akkor megütötték azt a bizonyos hangot, amit nem mindig ütünk meg egy idegennel szemben. De valamiért mégis. Vagy csak én gondolom úgy, hogy akárhogy is, de több tisztelet érződik ki egy olyan férfi hangjából, akibe még belenevelték a csókolomot, ha nővel találkozott, mint azéból, aki minden válogatás nélkül, haverkodva tegeződik? Még akkor is, ha egyébként mindkettő ugyanazt gondolja magában?
 |
| Székely István Egy lány elindul c. filmje |
Hát ezért. Kényeskedő, gőgös kisasszony módjára húzom fel az orrom, elfordulok, nem válaszolok, eltávolodom, ha éppen lehet. Ha nem, akkor csak csendesen tűrök, és megsemmisítő pillantásom az egyetlen, amit még bevethetek az inzultus ellen. És arra gondolok, az ennyi idős nagyanyáimat ugyan ki merte volna csak így, gátlástalanul letegezni, leszólítani egy sziával vagy egy hellóval? És ugyan kinek jutott volna eszébe gyermeki rangra alacsonyítani őket a pénztárnál, akár egy tízévest?
Ki érti ezt? Valamiért ezek a nyelvi panelek is egyre ritkulnak: megszűnőben az uram, a hölgyem, a kisasszony, a kegyed, az Ön. Leginkább már csak a hivatalos levelekben léteznek; az OTP még régi vágású, a címzett neve után következetesen odaírja: úr/úrnő. A lépcsőházban szembe jövő ballonkabátos, deresedő hajú férfi még kezemet csókolja. De ha az ember belép egy butikba, ha leül egy kávézóba, az odalépő fiatal alkalmazottnak teljes természetességgel köszön tegeződve; talán akkor is, ha nem is olyan fiatal az a másik. Merthogy az már mégiscsak ciki lenne, ha a korombeli felszolgálót vagy eladót magáznám; a náluk 5-10 évvel idősebbeket pedig nem merem megkülönböztetni, mert ki tudja. Ők meg talán emiatt sértődnének meg. A fiatalság kitolódik, a nők egyre lányosabbak, a határvonal bizonytalan, és egyre inkább hódít köztünk az amerikai módi, az egyre szélesebb körben terjedő tegeződés. Ránézek egy idegenre, és ha hirtelen nem tudom eldönteni, 35 vagy 45 éves, kétségbe esem, hogy szólítsam meg. Legegyszerűbb persze a helló-szia, elköszönéskor a "szép napot", "szép hetet", amitől csakúgy kiráz a hideg, mint a férfiak rám villantott helló-mosolyától, mert olyan idegennek érzem a nyelvünktől, meg olyan felszínesnek.
Olykor azért röstellem magam. Ezeken ennyit mérgelődni, gondolom ilyenkor, nem érdemes, tényleg. A színház előterében állva gyors mozdulatokkal megigazítom a hajam, a blúzom, folytatódik minden tovább. A nézők érkeznek, az arcok összemosódnak, van, akinek kétszer is köszönök, persze véletlenül, de sokszor észre sem veszem. A hangos figyelmeztető már megszólal, tíz perc múlva előadás, a nép zajos mormogással áramlik befelé. Amikor végül az ajtóhoz fordulok, hogy behúzzam a függönyt, egy férfi elmenőben odalép, és megkérdi: Elnézést, kisasszony, a mosdót merre találom? S én, mielőtt szolgálatkészen a túloldalra mutatnék, meghatottan elmosolyodom, s amikor aztán ugyanez a férfi egy darab süteményt visz be a szünet után a kabátja alatt, nem szólok neki. Hát mégiscsak van még jó modor a világon...!
Hú Eszter azért ez elgondolkodtató. De most nem úgy ahogy te gondolod. :D Nem értem miért zavar téged, ha tegeznek és sziát köszönnek. Szerintem az a régi forma ami az 50-es évek előtt környékén volt már teljesen divatjamúlt. Ráadásul nem attól nő egy nő ahogy kinéz... tudod nem a ruha teszi az embert. Az egyetlen dolog az a kisugárzás, amivel elérheted, hogy ne lányként tekintsenek rád. Majd ha 50 éves leszel akkor meg örülsz ha sziát köszönnek, mert az fiatalít. :P Ne akarj öregíteni magadon a 22 év az még semmi és sokan inkább annak örülnek ha 26 évesen is még 20-nak tűnnek. Ez a női nemnél inkább előny, mint hátrány. Én utálom ha magáznak, ha szembe jönnek a gyerekek és jónapotot köszönnek, vagy bemegyek otp-be bankba akárhova és jónapottal köszönnek. Főleg ha korombeli a pénztáros.
VálaszTörlésÉrtem a gondolatmenetedet amúgy, hogy jómodor, meg tisztelet és egyebek, de szerintem ezt már nem kell annyira komolyan venni, főleg nem magadra venni. Legalábbis én így látom. :D
Balázs, akkor engem sem zavar, ha én is sziázok és én is tegezek. Egyébként semmi bajom a tegeződő formulával (eltekintve bizonyos helyzetektől), hogyha kölcsönös. Igen, azt persze sejtem, hogy nem a ruhától nő a nő, ez csak némi öniróniával megspékelt leírása akart lenni azoknak a bizonyos helyzeteknek, amikor nekem jól esik, ha úgymond "felnőtt" számba vesznek. Lehet, hogy a régi formulák divatjamúltak, tőled nem is fogom elvárni, hogy kezet csókolj és kalapot emelj nekem :D, mint ahogy senki mástól se, pláne nem a kortársaimtól :D Csak arra próbáltam kilyukadni, hogy szerintem régen azáltal is színesebb volt a társas érintkezés, hogy nem volt mindenki heló-szia, meg egyáltalán, mindenkinek járt nemétől, korától és esetleg társadalmi helyzetétől függően egy bizonyos külön megszólítás. Igen, az valószínűleg nagyon fog hízelegni 50 évesen, ha fiatalabbnak néznek, akkor nem is fogom véka alá rejteni, hogy jól esik! (talán majd írok egy újra-posztot is :D) De ebben a korban még más, most meg azt szeretem, ha elismernek felnőttnek, és nem tegez le bárki, akit én magázok, mert az amolyan gyerek-felnőtt viszony, én meg nem tartom már magam gyereknek (még ha nem is vagyok teljesen független). Vagy legalábbis a munkahelyemen, ami mégiscsak egy "hivatalos" közeg (persze a korombeliektől ott se várom el, nyilván) Egyszerűen csak utálom, ha lehelóbelóz az első ötvenes muksó, aki pocakjával arra görög az utcán, amerre én. Érted, mire gondolok? :) Lehet, hogy ódivatúan látom a dolgokat, de szerintem a bankban is teljesen rendben van, ha magáznak, mert ügyfélként mész oda, ha nem tennék, az illetlenség lenne, egyszerűen beletartozik a munkaköri leírásukba. Oké, ha fiatal az alkalmazott, én is bizonytalankodom, akkor tényleg kényelmesebb a tegeződés, de én most nem elsősorban a fiatalokra gondoltam a posztban. :) De azért köszi, hogy kifejtetted a véleményed, elvégre ahány ház, annyi szokás, és annyi vélemény!
TörlésÉn pedig mélységesen egyetértek...bizonyos részekkel. :) Én a tanár-diák tegeződést nem tudom hová tenni. Egyszerűen nem jön a számra, hogy a tanáromat "lesziázzam", főleg úgy, hogy a köztünk lévő viszony - vagyis kb. heti egyszer látom 1,5 órát - eléggé felszínes. Ismeretlenek vagyunk; mégis tegeződjünk? Ha a tanár nő, talán jobb a helyzet, de férfiakkal nem tudok mit kezdeni. "Meg hát azért no", amit Te említettél, hogy már nem vagyunk nyakas tinédzserek, öntudatra ébredtünk :D...s az a "Kezicsókolom" vagy "kisasszony" néha jólesne az emberlányának.
VálaszTörlésA velem egykorú eladónőt én sem magázom, furcsa is lenne, de amikor az apám korú postásbácsi, vagy eladó, vagy utcaembere lesziáz, akkor azért elkönyvelem magamban udvariatlannak.
A szokások pedig tényleg rengeteget változtak. Barátom szülei az ELSŐ találkozásunkkor felajánlották, hogy tegezzem őket (mindketten 60 fölöttiek), és én azóta szenvedek a megszólításukkal... :( Őket a jószándék vezetett, de nekem ez csak zavart és problémát okoz. Visszautasítanom azonban nem illik.
És ez egy nagyon hosszú komment lett, bocsánat :D
Ugyan már, nagyon örülök, hogy írtál, köszönöm szépen! :) A tanár-diák viszonyról szólva, azt hiszem, engem ez az egész akkor kezdett igazán zavarni, amikor az egyetemre bekerültem, és (majdnem) minden tanárral magázódó viszonyba kerültünk. Nekem ez tetszett, eleinte ugyan furcsa volt, de mégis egy partner-viszonyt feltételez, nem feszengtem annyira előttük, mint a gimiben a tanáraim előtt, akikkel azért a gyerek-felnőtt viszonynak megfelelően kellett viselkedni. És ezek után már úgy voltam vele, ha a tanáraim megszavazzák nekem a "partneri jogot", akkor ugyan már az a negyvenes-ötvenes férfi/nő, akinek én már nyilván nem fogok csókolommal köszönni, mert abból kinőttem, ne sziázzon vissza. De aztán itt van egy rakás kivétel: ha faluban nősz fel, ahol mindenki ismer, az ottaniak még mindig gyerekként emlékeznek rád, nehezen váltanak, mint ahogy meglett korú embereket is tegeznek még valaha volt általános iskolai tanáraik. Ez nem gáz. A barátaim/társam szülei is mások, nekik általában én is csókolomot köszönök, mert a gyerekének a barátja vagyok, szóval az is egy különleges helyzet. Nekem is furcsa kicsit, amikor szüleim korabeli emberek felajánlják, hogy tegezzem őket, az embernek nehezen áll rá a szájára, de legalább felajánlják. És ez a gesztus szerintem már teljesen tisztázza az egészet, mert a "partneri" dolog itt is megvan, a te beleegyezéseddel tegeződtök. Ezzel már nincs is baja az embernek, legfeljebb csak nem olyan könnyű megszokni.
TörlésNa, én is nagyon hosszan regéltem, fent is, itt is, lehet, hogy tényleg nem ér ennyit az egész, de hiába, foglalkoztat :D Örülök azért, hogy nem vagyok egyedül!
Ez a tanár-diák viszony tényleg érdekes, mert valóban nem tudnék "sziát" köszönni szinte egyik tanáromnak se és szerintem nem is illik. Illetve egyetlen tanár volt a legutóbbi helyen ahol egy korombeli srác tartotta az órát, de nem volt tanár megjelenése, inkább olyan volt mintha valami random srác bejönne az utcáról, na neki nem is köszöntünk Jó Napot-ot. :D
TörlésAmúgy meg nálam is fennáll az, hogy sokszor mondták a barátaim szülei, hogy tegezzem őket, de voltak olyan anyukák akiket koruknál és kinézetüknél fogva nem tudtam tegezni. Van olyan 60 körüli ügyfél is a Gyula Úr aki mondta hogy tegezzem, de arra se áll rá az agyam. :D És Eszternek is igaza van, akiket gyerekkorom óta ismerek azoknak nem tudok tegezni, úgy szoktam meg, hogy magázódok.
Egy ideig még biztos nem fog különösebben érdekelni, hogy engem magáznak-e vagy tegeznek, de sokszor tényleg el kell gondolkodnom, hogy magázódjak-e valakivel vagy tegeződjek. Azért annyi a különbség, hogy a nőket általában magázom hivatalos helyeken, vagy boltban, akárhol, de a lazább stílusú, nem hivatalosan megjelenő férfiaknak gyakran helót mondok. :D
Igen, tanárokat nehezebb tegezni, vagyis a gimiben megszokta az ember, hogy ő magáz, őt meg tegezik, később azonban már ez is változik. De egyébként az is érdekes, hogy régen a gimiseket is mindig magázták a tanáraik; nekem viszont rettenetesen furcsa volt, mikor a huszonéves szerzetes, Örs atya, úgy jött a suliba, hogy mindenkit magázott (Eszti talán emlékszik erre).
TörlésGyula Úr? :D Ez jó volt! :D Hát, ha Gyula úr 60 éves, akkor nekem is nehezen menne a tegezése, mondjuk ha velem tegeződne, az nem is jönne ki egészen ugyanúgy, mint ha veled... :D Amúgy meg igazad van, az a legjobb, ha az embert annyira nem érdeklik ezek a dolgok, mert sokszor mások se tudják eldönteni, mikor mi illik, ahogy mi is gondban vagyunk néha, szóval a legtöbb ember nem rosszból választja ezt vagy azt a módot, csak hát én nem mindig vagyok elég nagyvonalú elnézni nekik... :)
:) Van benne valami. Én is gyakran elgondolkodom azon, hogy egy szolgáltatásban dolgozó pl. eladó, miért is tegez le csak úgy?. De én - nemes egyszerűséggel, ilyenkor is maradok a hivatalos 'jó napot kívánok/viszontlátásra' formuláknál.
VálaszTörlésAzonban a 21. században már biztosan nem fognak visszajönni ugyanazok a hagyományok, mint azelőtt...
Nem, azok tényleg nem! :) Változik a világ, ebben persze vannak jó dolgok is, csak hát az ember néha felfigyel erre-arra, hogy akkor ez most mióta, meg miért is van így? :)
TörlésAmúgy köszi, hogy írtál, Szandra, nagyon örültem neki! :)