A művészfilm nem ciki

 Már ha egyáltalán az. Mert művészfilmnek nevezik gyakran azt a filmet is, ami egyszerűen elgondolkoztat. Ami vállalja, hogy nem szórakoztatni akar, vagy legalábbis nem csupán szórakoztatni, és nem feltétlenül egyetlen eszmét vagy gondolatot a szánkba rágni, hanem sugallni valamit, ami aztán ahány ember, annyi félét jelenthet. Megosztóak ezek a filmek: általában a nagy mozik műsorra sem tűzik őket. Ha szerencsénk van, valami elhagyatott retro-kuckó öblös, dohszagú foteljeibe azért befészkelhetjük magunkat, de hiába, se kóla, se popcorn, a vászon kicsi, 3D és IMax még futó látogatóként sem köszön be, a filmeket csak feliratozzák, szinkron nemigen van, és a szalag olykor meg is akad egy-egy percre. Ilyenkor néha meghalljuk a vetítőteremből a mozigépész srác matatását, miközben feltehetően elátkozza pár száz forintos órabérét. Nem lehet bírni ezzel a szarral, morogja magában, mi pedig bosszúsan malmozunk a sötét, szűkös moziteremben, mikor indul újra a film, amiért kifizettük a hatszáz forintunkat.

 Ilyen helyre nem mindenkinek ildomos járni - aki nem akarja, hogy megbélyegezzék a sznobság, a bölcsészség, vagy egyszerűen csak a ciki-művészfilm-rajongó jelzőjével, el is kerüli messziről. Pedig, dacára az esetenkénti kényelmetlenségnek és a sokszor már kissé túl poros retro-bájnak, ezek a mozik mégiscsak tudnak valamit. 

 Az alábbiakban négy film rövid ismertetője következik, pontosabban ajánlója, a teljesség igénye nélkül - az élményük már nem elég friss ahhoz, hogy érdemben, külön-külön bejegyzésben írjak róluk. Viszont mindenképp szeretném figyelmébe ajánlani azoknak, akik meg tudják bocsátani egy filmnek, ha nem feltétlenül a felhőtlen kikapcsolódásról szól, vagy ha némiképp eltér az amerikai kasszasiker-filmek stratégiáitól. Pécsett, az Apolló moziban láttam valamennyit, a Stark Filmklub keretein belül, hétfő esténként, nyolc órától. Aki esetleg fogékony rá, annak önmagában a filmklubot is ajánlom - mert nem ciki, és igazából nem is olyan "művészfilmek" ezek a filmek. Épp ezért jók. 

 Nader és Simin - Egy elválás története

 Ashgar Farhadi filmje, melynek nem csupán rendezője, de producere és forgatókönyv-írója is, a legjobb külföldi filmért járó Oscar-díjat is elnyerte idén. Bár jogos, ha vannak némi fenntartásaink az Oscar-díjjal kapcsolatban, ez most valóban egy megérdemelt és rangos kitüntetés. A történet egy teheráni házaspárról szól: az asszony úgy dönt, elhagyja az országot, és mert a férje nem hajlandó vele menni, hát őt is. Úgy érzi, lányuk számára semmiféle jövő, semmiféle kilátás nem terem ezen a vidéken, így, mint felelős szülőnek, nincs más választása, magával kell vinnie őt nyugatra. A férfi maradni akar: itt született, itt kell boldogulnia, beteg apja is ide köti. A csendes és szorgalmas Termeh, tizenegy éves lányuk, egyelőre az apjával marad otthon, míg anyja elhagyja a lakást, s együtt gondozzák a férfi időskori elbutulásban szenvedő, ágyhoz kötött édesapját. Ezen, s a házhoz érkező gondozónő történetén keresztül - akit Simin lopással vádol, és miután meglöki, az asszony elvetél, így előbb csak személyes, majd jogi vitába bonyolódnak - két órára felvillan az az ismeretlen világ, amiről nálunk a legtöbben csak annyit vélnek tudni, hogy a nők színes kendőbe burkolják a hajukat, és tilos a miniszoknya. Hiteles, egyszerre nyomasztó és izgalmas, érzékletes szemléltetése egy egzotikusnak tűnő országnak, ahol valójában ugyanolyan emberek élnek, mint amilyenek mi vagyunk, mégis rettenetesen más az élet.

 Jodaeiye Nader az Simin (színes, feliratos, iráni filmdráma, 123 perc, 2011)

 Írta és rendezte: Ashgar Farhadi

 Főszerepben: Peyman Moaadi és Leila Hatami

 Bordélyház

 Prostituáltak életéről írni, beszélni - mindig is kihívás volt a művészeknek, bár népszerűségének okán ma már nehéz eredetit alkotni ebben a témában. Az mindenesetre világos, hogy ezekből a művekből általában az derül ki, a prostitúciót önként vagy kényszer hatására vállaló nők valójában nagyon is érző, gyakran értékes emberi lények, akik meg nem érdemelten szenvedik el azt a sok megaláztatást, ami életmódjuknál fogva osztályrészükül jut. A nő, aki kiszolgáltatott a férfi vágyainak, ugyanakkor ismeri az erotika minden csínját-bínját, titkon az átlagos nő életéről álmodozik, miközben rejtett és megvetett szerelmeket táplál egy-egy "ügyfél", vagy egy soha meg nem kapott, "tiszta" férfi iránt: olyan karakter, aki mindig érdekes és hatásos, bárhol is bukkanjon fel. S ha mindez a századvég Párizsával van megfűszerezve, a siker lényegében garantált.

 Persze annyira mégsem. A Bertrand Bonello rendezésében készült film veretes, igazi súlyos "mestermű", aminek minden pillanatát, minden fellebbenő képét emészteni kell. Hosszú is, terhelve változatos, gyakran hátborzongató erotikus jelenetekkel, tele a női meztelenség sokszor esztétikus, máskor zavarba ejtő, vagy épp nagyon is szomorú látványával. Szánalomra méltó, félresiklott sorsokkal, benne a testi-lelki szenvedéssel, a brutalitással, ugyanakkor az élet őszinte szeretetével. S mindez éppen akkor, amikor a bordélyházak "munkatársaiként" egyre kevésbé lehet megélni, s amikor ezek a nők lassan végképp elvesztik a reményt, hogy adósságukat megváltva, egyszer majd emberi életet éljenek.

 L'Apollonide (Souvenirs de la maison close) (színes, feliratos, francia filmdráma, 122 perc, 2011)

 Írta és rendezte: Bertrand Bonello

 Főszerepben: Hafsia Herzi, Céline Sallette, Jasmine Trinca, Iliana Zabeth  

 És most merre? 

 A libanoni faluban muzulmánok és keresztények élnek együtt, távol a modern világtól és a civilizációtól. Az állattenyésztés és a gyereknevelés mellett a legsúlyosabb problémává a háború közelsége válik. A férfiak között fokozódik a feszültség, a vallási különbségek kapcsán egyre gyakrabban esnek egymásnak, míg a háborúban odakint meghalnak, eltűnnek. Az otthon maradó nők úgy érzik, nem bírnának elviselni több veszteséget, így a megmaradt férfiakra igyekeznek "ráerőszakolni" a békét. S ennek érdekében nem riadnak vissza sem az összeesküvéstől, sem a tudatmódosító szerektől, de még a kétes ukrán örömlányoktól sem.

 Az újabb "egzotikus" film francia, libanoni, egyiptomi és olasz kooperáció, amiben a női rendező, Nadine Labaki is főszerepet játszik. A műfaj-meghatározás szerint egyszerűen csak "film", s ez csakúgy baljóslatú, mint ahogy biztató is. Ugyanis tagadhatatlanul nem dráma. És így már megvan rá az esély, hogy nem szorongjuk, borzongjuk, undorodjuk és unatkozzuk végig a filmet, ami természetesen a fentiek esetében sem volt így, de kétségtelenül félelme azoknak, akik fáznak a művészfilmtől. Amennyiben a művészfilm veretes és megterhelő, ez a film nem művészfilm, de nem is vígjáték, bár tulajdonképpen nagyon mulattató. Tele valódi, nagyon eredeti helyzetkomikummal, szellemes figurákkal és párbeszédekkel, és maga a cselekmény is pergő, izgalmas, sőt mi több: szórakoztató. Annak ellenére, hogy nagyon is valódi élethelyzetet mutat be, csak hát ez a fajta élet, hála Istennek, eléggé távol van tőlünk ahhoz, hogy abszurditásával megnevettessen minket. Lehetne ez az egész nagyon szomorú is - merthogy az. De azáltal, hogy a rendezőnő éppen a másik oldalról mutatja be, olyan egyedi és utánozhatatlan alkotást teremt, amit csak ajánlani tudok még azoknak is, akik egyébként nem szeretnek "art" moziba járni. A kedvencem mindahány közül! 

 Et maintenant on va ou? (színes, feliratos, francia-libanoni-egyiptomi-olasz film, 110 perc, 2011)
 Írta és rendezte: Nadine Labaki (valamint forgatókönyv: Rodney Al Haddid, Jihad Hojeily,Sam Mounier)
 Főszerepben: Claude Baz Moussawbaa, Leyla Hakim, Nadine Labaki, Yvonne Maalouf , Antoinette Noufaily

 Szilvás csirke

 Végül pedig Marjane Satrapi és Vincent Paronnaud filmje Nasser Ali hegedűművészről, akinek eltörik kedvenc és utánozhatatlan hegedűje, így hát befekszik az ágyba, hogy meghaljon. Romantikus vígjátékként definiálják, s mivel elsőre a címét sem tudtam hova tenni, kissé félve ültem be a moziba, mondván, te jó ég, mi lesz ez a gagyi? Pedig nem sűrűn láttam a filmklub keretein belül "gagyit", mégis, ez a cím olyan szokatlan és szerencsétlen volt egyaránt, hogy mikor aztán vége lett a filmnek, ez volt az egyetlen, amit nem tudtam szeretni benne. A műfajmegjelölés ugyanúgy elhibázott, ugyanis nem vígjáték (vagyis nem az amerikai értelemben), bár jellegzetes, groteszk humorával szórakoztató és mulatságos. Eleinte még csak nem is romantikus - sokáig nem is értjük, mire akar kilyukadni az egész. Talán kicsit lassan indul be, és egy darabig minden a levegőben lóg, hasonlóan a szilvás csirkéhez: ez, mint kiderül, a főszereplő kedvenc étele, amit azonban halálos ágyán már ugyanúgy félretol magától, mint az egész életet. Ennyivel azonban nagyjából be is végződik a csirke szerepe (ezért hát miért a cím?), de lassan összeáll a történet, megismerjük Nasser Ali életét, a hegedű múltját, azt is, hogy miért volt a létezése értelme, s miért válik pótolhatatlan veszteséggé, mikor elhanyagolt felesége egy váratlan dührohamban összetöri. A történetet a Halál Angyala meséli, akit Ali az ágyban fekve töretlenül vár napokon keresztül, tárgyilagosan, egyszerűen, épp úgy, ahogy végül, barátságosan, de ellentmondást nem tűrően, a művész ágya mellett is megjelenik. A csattanó, illetve maga a mondanivaló ugyan kissé közhelyes - egy boldogtalan szerelem és a zenei művészet kapcsolata, a szerelem éltető ereje -, de a történetmesélés mikéntje mégis megérint, még meg is könnyeztet minket. Nem csak sírással, olykor azért nevetéssel is.

 Poulet aux prunes (színes, feliratos, francia-német-belga romantikus vígjáték, 93 perc, 2011)

 Írta és rendezte: Marjane Satrapi, Vincent Paronnaud

 Főszerepben: Mathieu Amalric, Golshifteh Farahani