Audrey Tautou neve, bárhol is bukkan fel, már önmagában sejtet valamit. Elképzelhető, hogy nem mindenki szereti - miért is nem? -, de annyi bizonyos, hogy a filmjeit egytől egyig jellemzi valami igazán egyedi, karakteres báj. "Szó, mi szó, Audrey Tautou ... nem formás nőiességével, kacérságával és csábítóan érzéki kisugárzásával lett a mai francia film egyik első számú romantikus hősnője." - írják a port.hu egyik kritikájában. Miért, kellett volna? "Pedig valamivel mégis le tudja venni az embert a lábáról." - teszi hozzá az imént idézett cikk szerzője. Valóban így is van, és talán éppen ezért, mert ő se nem Aphrodité modern reinkarnációja, Angelina Jolie, se nem Penelopé Cruz, akinek igazából szuper Volver c. filmjében is végig csak latinos szépségére figyeltem, de még csak nem is olyan angyalian gyönyörű, mint amilyen például Emmy Rossum volt csodálatos hajkoronájával az Operaház fantomjában. Audrey Tautou szép, csinos és bájos, de emberi módon, ami talán épp ezért egész máshogy hat ránk, mint a fent említett színésznők szoborszerűen tökéletes arca és alakja: s ez a báj nem csupán Tautou vonásaiban vagy mosolyában rejlik, hanem egész, különleges lényében, ami valamennyi filmjében átsugárzik a vásznon.
Ne firtassuk a magyar címválasztás sikerét, amivel egyébként nem is lenne semmi kifogásom, ha nem emlékeztetne rettenetesen a színésznő korábbi emblematikus filmjére, az Amelie csodálatos életére. Így hát a Nathalie második életében sejtek némi kísérletet, hogy a cím erre való asszociációkat keltsen, nem tudom, mi szükség van erre, Tautouról úgyis majdnem mindenkinek az Amelie jut eszébe a mai napig. Ez a film azonban már levedlette az akkori naivás cukormázat, amiért az Ameliet vagy nagyon szerették, vagy nagyon nem (én szerettem). Ugyan a műfaj "romantikus vígjáték" (ami néhány amerikai műremek után nem közvetít túl magasröptű tartalmakat), mégis többről van szó. Valóban szomorú tragédiáról, majd valóban felemelő végkifejletről, anélkül, hogy a film közben túlságosan elnehezedne és veretessé válna.
Én magam mindig némi kellemetlen szájízzel ültem be olyan filmekre, ahol efféle "újrakezdésről" van szó. Fiatalon az ember még majdhogynem felfoghatatlannak érzi, milyen lehet elveszíteni "életünk szerelmét", ha az váratlanul meghal, s miféle lehetőségek kínálkoznak arra, hogy élhető életet teremtsünk ezután. Bár szívünkkel kissé nehézkesen, eszünkkel készségesen elismerjük, hogy erre nagyon is szükség van, így hát a filmet látva magunk is egyre inkább támogatóivá válunk a Nathalie és Markus között fejlődő kapcsolatnak. Persze az mindjárt sejthető - de hát elég megnézni a trailert is -, hogy mire megy ki a cselekmény, és mi lesz a vége, hiszen a filmből kezdettől fogva hiányoznak a végérvényes tragikumra utaló elemek, még az olyan jelenetekből is, mint a férj temetése, vagy Nathalie bezárkózása a lakásba (már csak azért is, mert a film elején vannak, tehát nyilvánvaló, hogy a java csak ezután következik). És mindaz, amit ezután látunk: Nathalie beletemetkezése a munkába, a határozott szándékokkal fellépő főnök, a csetlő-botló Markus (akinek eleinte igen nehéz megbocsátani slamposságát és nulla sármját, de a filmkészítők ügyeltek rá, hogy a végére ez is megváltozzon), a munkahelyi pletykák, a kétkedő barátok: mindez végtelenül hiteles, valódi és életszerű, bár a film velejáró "bája" gondoskodik róla, hogy az esetleges deprimáló események ne hassanak ránk túl lehúzóan, s így töretlen, reménykedő várakozásban sodródhassunk a szükségszerű befejezés felé.
A film európaisága nem csupán Audrey Tautou vagy akár a Markust játszó langaléta François Damiens alakjában rejlik, hanem az olyan apróságokban, mint amilyen például Nathalie és Francois rövid esküvői jelenete: hát képesek lettek volna egy amerikai filmben egyszerű lófarokban hagyni a menyasszony haját? Szívmelengető, felemelő, igazán szerethető mese az élet dolgairól.
La délicatesse / Nathalie második élete (színes, feliratos, francia-svéd romantikus vígjáték, 108 perc, 2011)
Rendezte: Stéphane és David Foenkinos
Forgatókönyv: David Foenkinos (saját regényéből)
Főszereplők: Audrey Tautou, François Damiens, Bruno Todeschini, Mélanie Bernier, Joséphine de Meaux,
Pio Marmai, Monique Chaumette
Hihi, felcsaptál filmkritikusnak? :P Tök jó. :D Tautou neve nálam mindig azt váltja ki, hogy hmm biztos érdekes film lehet, de ennek ellenére csak pár filmjét láttam. :)
VálaszTörlésIgen, a nyomdokaidba léptem! :) Örülök, ha tetszett! Ez a film szerintem tényleg nagyon jó, de pl. a Mosás, vágás, ámítás c. vígjátékot, ami szintén az övé és viszonylag új, még én sem láttam.
VálaszTörlésÉn azt láttam és az jó is. :D
VálaszTörlésAkkor arról szeretnék látni egy posztot nálad! :)
TörlésDe már régen volt és annyira nem emlékszek már rá, hogy tudjak érdemben írni róla :$
TörlésEz a film annyira bájos! Nem tudok jobb jelzőt találni rá, kicsit tényleg eszünkbe juthat róla az Amelie, de az tényleg egy mese volt, itt azért egy nagyon komoly téma körül mozgott a cselekmény. Többek között az is tetszett benne, hogy sokszor nagyon életszerű volt (a legbanálisabb példa az elütött smiley chat közben):)
VálaszTörlésNa, az a szmájli... Az ezredforduló divatos msn-stílusa :D Annyira röhögtem rajta!
TörlésMúlt héten néztem meg, nekem is nagyon tetszett! :) Vééégre kiszakadtunk abból az elcsépelt hollywood-i sablonból, ez igazán más volt... Én amúgy Audrey Tautou-tól az Egyedül nem megy címűt tervezem megnézni már mióta, ha láttad és nagyon rossz, kérlek, figyelmeztess :D
VálaszTörlésDe jó, hogy írtál, Helka! :) Sajnos én még nem láttam, de Kármen állítja, hogy nagyon aranyos, és érdemes megnézni. Akkor majd én is megnézem! Örülök, hogy tetszett ez is, tényleg felüdítő volt valami igazán mást látni :)
Törlés