Bűbájos denevérek

 Mennyire unja egy nő az akciófilmeket? Nos, én a magam részéről azt mondhatom: egy idő után mindig elvesztem a fonalat. Ki üldöz kit, ki ver kit, ki öl meg kit és miért; már nem tudom. Ennek ellenére egy ideig mégis leköt az ilyesmi; még ha nem is tudom, miről van szó, megvárom, amíg az aktuális csetepaté befejeződik, vagy a rendőr, aki jól végezte dolgát, begördül kocsijával a garázsba. Nem hiszek abban, hogy a tévé, a mozi, vagy akár a számítógépes játékok erőszakosságra nevelnek (habár sajnos a denveri Batman-premier látszólag nem éppen ékes példája állításomnak), illetve, hogy feltétlenül arra nevelnek. Aki természeténél fogva nem volt erőszakos, ezek hatására sem lesz. Igaz, hogy gyerekkorom meghatározó élményei, akár az Ezüst Nyíl c. japán rajzfilm, a Dragon Ball vagy a Tomb Raider játéksorozat, többek között mind az erőszak impulzív ábrázolásával hatottak rám, ma mégsem az öklömet választom elsődleges konfliktuskezelő eszköznek, ha olyan helyzetbe kerülök - bár nem is érnék el vele túl sokat. Ennek ellenére most is némi bámulattal figyelem Lara Croft temperamentumos mozdulatait, amikor előrántja a pisztolyát, és válogatás nélkül lövi le az előbukkanó gazfickókat. És néha, amikor felbosszantanak a buszon, vagy akár csak valami idegesítő jelenséget kell végignéznem az utcán, elálmodozom róla, de jó lenne olyan forgórúgásokat tudni, mint mesterünk, Chuck Norris.

 Régóta tudjuk: az emberek szeretik a hősöket. Az átlagon felüli erő, elszántság, határozottság, s az ehhez társuló esetleges intelligencia és sárm/szépség újra és újra lenyűgöz minket. S ha mindebbe némi emberi esendőséget is bújtatnak, ami segít eszünkbe juttatni, hogy akit csodálunk, valahol mégis közülünk való: az csak még vonzóbbá teszi a hőst. Mert a hős közülünk származik, de aztán kiemelkedik, naggyá lesz, harcol, az életét kockáztatja, és legyőzi a gonoszt. Mi pedig közben félünk, izgulunk, drukkolunk és reménykedünk, mert a világ igazsága mégiscsak akkor áll helyre, ha a gonosz valóban legyőzetik, és a hős valóban diadalmaskodik. És akkor aznap már nyugodtan alszunk, mint a gyerek, akinek esti mesét mondtak.

Tomb Raider: Underworld

 Ezért lehet, hogy a többszörösen felújított képregény-adaptációk nem válnak unalmassá. Azonban én a magam részéről soha nem voltam túl nagy kedvelője az amerikai képregényeknek (kivéve a Garfieldot és a Kázmer és Hubát, na de az nem ez a műfaj). Nem is igazán ismertem őket, így számomra az is újdonság volt, hogy a Vasember és az Amerika kapitány szintén képregények hőseit vitték a vászonra. S éppen ezért, amikor lelkes barátnőim meggyőztek, hogy nézzem meg velük a Batman harmadik részét, volt bennem némi fenntartás, nem fogom-e nagyon unni a trilógia csaknem három órás befejező epizódját. Megvallom, a Tomb Raiderből készült filmeket sem láttam, merthogy még Lara Croft is vonzóbb volt számomra a számítógép monitorján, mikor én irányíthattam a rúgásait, mint a mozivásznon; így mindössze annyit sikerült megtudnom a filmekről, hogy Angelina Jolie kikelt magából, mikor a plakátokról leretusálták a mellbimbóját. Egyszóval filmekben, hősök ide vagy oda, kerültem az ilyesmit, inkább a számítógép billentyűit nyomkodtam, később meg már azt sem. Csak az álmodozás maradt meg a forgórúgásokról és a tekintélyt parancsoló, villámgyors öklökről. 

 De azért a Batman-filmre rászántam magam. Ha már úgyis láttad az első két részt, győzködtek a lányok. Igaz, valóban láttam őket, de eltekintve egy-két lényegesebb momentumtól, nemigen emlékeztem rájuk. Több év eltelt azóta (bár nem tudom, hogy pontosan mennyi), és Bruce Wayne aligha köszönt vissza álmaimban, így látható, hogy nem gyakorolt rám túl mély benyomást. A Cinema City pedig szintén nem sietett meggyőzni arról, hogy az új filmet legalábbis mindenképp látnom kell: a fél egyes vetítésre vártunk, azonban fél óra múlva kiküldtek minket a teremből, merthogy a vetítőgép elromlott, így kénytelenek voltunk megvárni a háromnegyed kettes előadást. Hát most már aztán mutassatok valamit, ha már ennyi időm ráment, gondoltam magamban, ráadásul még előttem áll három akcióval dúsított óra, és én ki tudja, meddig bírom követni, ki ver meg kit, ki öl meg kit.

 Talán úgy van ez is, mint amikor az ember hozzáöregszik dolgokhoz. Mármint visszafelé, mert ebben az esetben, azt hiszem, ugyanazokkal a gyermekien bámuló szemekkel tapadtam a vászonra, mint anno Lara Croft lobogó copfjára a monitor képernyőjén. Ki tudja, mi történt? Vagy egyszerűen csak ennyire jó ez a film? Pedig még csak azt sem állíthatom, hogy tökéletesnek, vagy mesterműnek tartanám. És bármennyire is igyekeztem, néha bizony elvesztettem a fonalat, az emlékeim legalábbis cserben hagytak az előzményekre történő utalásoknál. A szinkronnal sem voltam egészen kibékülve (bár általában nem szeretem a magyar szinkront), s bizony még nekem is, aki nem vagyok éppen a legjártasabb a műfajban, szemet szúrtak azok a bevált klisék, amik minden efféle történetben előfordulnak: és nem csupán filmekben. Merthogy Batman története sokkalta több, mint egy film, s nem azért, mert eredetileg képregény volt. És éppen ezáltal válik a hibái ellenére mégis nagyon szerethetővé, s még számomra is rettenetesen élvezhetővé. Mert tökéletesen megkomponált mese egy hősről, aki közülünk való, aki egy esendő ember, de aki aztán felemelkedik, és számos bukás ellenére is, (elvileg) diadalmaskodik. Ezzel talán nem árulok el sokat, hiszen a film címe eleve The Dark Knight Rises, vagyis a felemelkedés garantált, csak éppen végig kétséges, hogy mennyire is emelkedik fel szegény megviselt Bruce, aki már a kezdet kezdetén is bottal jár, és hiába kerül elő újra a batmobil (ami "nem autó"), később is torokszorító a bizonyosság, hogy ereje megfogyatkozott. Így hát, amikor egyre mélyebbre és mélyebbre került, s aztán - szó szerint - ismét elindult a magasba, egymás kezét szorongattuk a mozi sötétjében, és legszívesebben együtt kántáltunk volna a filmmel: fel, fel. 

Christian Bale

 Ez a nagy történetek titka: az ember igazságérzetére játszanak rá, tudják, hogy mit várunk tőlük, hogy mi tartja fenn az érdeklődést, mivel állít a jó oldalára, és mivel a rossz ellen. Nem véletlen tehát, hogy a hosszú idő ellenére egyetlen egyszer sem gondoltam arra, hogy vajon mennyi telt el eddig a filmből, és mennyi van vissza. És mire észbe kaptam, a denevérember jelmezébe bújt Bruce Wayne (Christian Bale) olyannyira megnyert magának, hogy amikor a lekapcsolódó lámpák jelezték közeledtét, szinte ujjongtam: visszaállt az élet rendje, Batman ismét harcol a gonoszok ellen. A macskanő iránt (Anne Hathaway) pedig kezdettől fogva leplezetlen rokonszenvet tápláltam: szépségével, harcias modorával és valóban macskaszerű ügyességével lenyűgözött, akárcsak kislány koromban Lara Croft. Végre ismét egy nő, aki megregulázza a durva férfiakat! S mögötte a lány, aki csupán arra vágyik, hogy a tabula rasa áldásával újrakezdhesse az életét - bingó. Igen, annyira nem eredeti, de mégiscsak telitalálat. Van hát kiért drukkolni, kiben hinni és reménykedni, míg a maszkos Bane (Tom Hardy) terrorakciói egyszerre idézik a nagy francia forradalom és a kommunizmus káoszát, s az ember szinte ott érzi magát annak a stadionnak a lelátóján, amit a menekülő játékosok lába alatt felrobbantanak.

Anne Hathaway

 Ennyi talán épp elég. Sose hittem volna, hogy ez a sztori, és benne az antiszociális milliárdos, aki éjjelente meglobogtatja fekete denevérszárnyát Gotham City toronyházainak tetején, ennyire megragad, mikor majd a trilógia befejező részét látom. Így hát bátran ajánlom mindenkinek, aki érez magában némi gyermeki lelkesedést az igazi mesék iránt: ne csak a Hófehérke-remakeket nézze meg. Nézze meg ezt is.

 A sötét lovag - Felemelkedés / The Dark Knight Rises (színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 165 perc, 2012)
 Rendezte és a forgatókönyvet írta: Christopher Nolan (valamint David S. Goyer, Jonathan Nolan - forgatókönyv)
 Főszereplők: Christian Bale, Michael Caine, Anne Hathaway, Tom Hardy, Joseph Gordon-Levitt, Gary Oldman, Marion Cotillard, Morgan Freeman