Hit, remény, Szerelem

 Még mielőtt e hosszú hallgatás után belevágnék egy újabb kíváncsiskodó-kutakodó társadalomelemzésbe, két filmről szeretnék röviden szót ejteni, amit az utóbbi időben tűztek műsorukra a mozik. Két olyan filmről, melynek két különböző mozi adott otthont, és nem is véletlenül, ugyanakkor mindegyikre elég nagy figyelem irányult kezdettől fogva ahhoz, hogy mostanra talán valamennyien halljunk róluk, még ha megtekintésükre eddig nem is mindenki kerített sort.

 Michael Haneke Szerelem c. filmjét én magam az Apolló moziban láttam, s bevallom, egy csöpp szorongás azért volt bennem előtte, hiszen értesülve a cselekményről, ismerve Haneke nevét, s látva, hogy a film ráadásul ráérős, bő két órára nyújtja mondanivalóját, tartottam tőle, hogy talán túlságosan is fejbe ver majd, amit látok. Hasonlóan például a valamivel korábban látott Biutiful, vagy akár a Melancholia c. filmhez, esetleg a Bordélyházhoz, ez utóbbiról egy korábbi bejegyzésben írtam is, mert persze jó, nagyon jó, csak hát fel kell rá készülni. Nem azok a filmek ezek, amiket egy unalmas hétköznap este belökünk a DVD-lejátszóba, vagy netán gyorsan lekapjuk a netről, csak hogy aznap este már valamivel érdemlegesebb elfoglaltságot találjunk, mint a tétlen facebookozás, vagy netán-tán a tanulás. Ezeknél a filmeknél oda kell tenni magunkat, testben-lélekben felkészülni arra, amit látunk, és akkor meghálálják a törődést. 

 Hát valahogy ilyen a Szerelem is, bár talán nem ennyire ilyen, persze ez is egyénenként változhat, mindenesetre veretes film ez is, és bizony, hosszú is. Lassú, részletes, sokszor kínzóan, bántóan pontos és igaz. Szomorú is, de nem az a sírósan szomorú, hanem kíméletlenül tragikus, amin sokszor már sírni sem lehet. Ugyanakkor egy olyan helyzetet mutat be, ami itt, Magyarországon is teljesen hétköznapi és szokványos eset, nem olyan egzotikusan hátborzongató, mint a drogkereskedő, ugyanakkor gondos apa Uxbal története (Biutiful), vagy akár a piros lámpás házé (Bordélyház), nem beszélve a Melancholiában látott világvégéről, csak hogy a már említett példáknál maradjak. Olyasmi ez, ami házról házra, városról falura járva mindenütt megtalálható: az öregkori váratlan betegség és leépülés, amitől mindannyian tartunk, hogy na, csak ezt ne, az ágyhoz kötöttség, a tehetetlenség, a totális szellemi nihil, amire csak annyit mondunk, ez már bármiféle emberi élethez méltatlan. Különösen akkor sokkoló ez, amikor ismerjük az illetőt korábbról is, látjuk még épen, emberi értékeinek teljes birtokában, s aztán látjuk, hogyan válik ez egyik pillanatról a másikra semmivé. 

 Ezt történik ugyanis itt az idős zongoratanárnővel, Anne-nel, aki élete végén is kiegyensúlyozott, szeretetteljes házasságban éli még mindig aktív hétköznapjait, szellemes, bájos, vonzó egyéniség, csakúgy, mint kicsit már tesze-tosza, cseppet feledékeny férje, aki még most is elragadottan állapítja meg, milyen csinos volt aznap a felesége, és még most is úgy ülnek le egymás mellé reggelizni az asztalhoz, mint talán fél évszázada, házasságuk elején. Ez a része a filmnek persze egyáltalán nem szokványos dolog, sajnos - épp ezért válik aztán, ennek fényében, még tragikusabbá a helyzet, amikor egy váratlan agyvérzés után Anne részben, majd egy ismételt roham után teljességgel lebénul, akkor már nemcsak testileg, de szellemileg is. Erről szól a film, hogy is van ez, amikor az idő elkerülhetetlen múlása váratlanul ledönt a lábáról valakit, akit szeretünk, akivel leéltük az életünket, és aki nélkül nincs tovább - mégis a mi kezünkben van a sorsa, s ha arról van szó, hosszú tipródás, rettegés, harag és elkeseredettség után, még akkor is, ha ez ránk is végzetes hatással van, el kell fogadni, és ki kell mondani, amikor itt a vége. És ez olyasmi, amiben nem tud segíteni senki, amit nem lehet megosztani senki harmadikkal, mint ahogy Georges se tudja megosztani még egyetlen lányukkal sem; két ember magányos története ez, hogy némileg sablonosan zárjuk, az elmúlásról és a szerelemről. 

 Érdemes látni, mert ez bizony film!

 Amour / Love (színes, feliratos, francia-osztrák-német filmdráma, 125 perc, 2012)
 Írta és rendezte: Michael Haneke
 Főszerepben: Jean-Louis Trintignant, Emmanuelle Riva, Isabelle Huppert

 A másik mű, amit alig néhány napja láttam, már a Cinema City-be invitált, ez márpedig a Yann Martel regényéből készült adaptáció, a Pi élete, Ang Lee rendezésében. Előrebocsátom, hogy a regényt nem olvastam, azt is megvallom, hogy a filmről előbb hallottam, mint a regényről, ami talán ciki egy kicsit, de így megengedtem magamnak, hogy a könyv előzetes ismerete nélkül nézzem meg a filmet, amit egyébként annyira nem szeretek, na de így a vizsgaidőszak táján, körülvéve számos beadandó dolgozattal, mikor is jut el az ember egy új könyvhöz? Így hát beültem a Pi életére, ráadásul elveimet feladva a 3D-s változatra. 3D-ellenzőknek üzenem, hogy itt bizony én is kénytelen voltam meghajolni az érvek súlya alatt, ezt a filmet érdemes 3D-ben nézni. Én sem szeretem alapvetően, fáj tőle a fejem, sokszor felesleges parasztvakításnak tartom, meg aztán én általában tizedére sem értékelem a látványt, mint a jó cselekményt és az értelmes gondolatokat egy filmben, így hát alighanem nem az én földhözragadt fajtámnak készült ez a technika. Ennek ellenére itt nem bántam meg, hogy feltettem az idétlen szemüveget, sőt, még a fejem sem fájdult meg, csak a fülemet nyomta kissé a szemüveg szára, na de ez most igazán mellékes. (Egyébként a magyar szinkront sem szeretem, most igyekeztem erről az averziómról is megfeledkezni, de nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem, nálam a kisfiú Pi hangja kellemetlen baki volt!)

 Ezzel talán már meg is pendítettem, hogy a fim egyik legnagyobb erénye a látvány. Ez egyrészt tök jó, hiszen jó dolog szép képeket és felvételeket nézni, helyenként igazán lenyűgöző élmény, ámde, fenti megállapításom tükrében, miszerint a látvány nálam abszolút a másodlagos erények közé tartozik, az is nyilvánvaló, hogy az én értelmezésemben ez még korántsem garantálja a csillagos ötöst a filmnek. Na, nem mintha a látvánnyal kifújtak volna a film erényei, egyáltalán nem. A cselekmény fordulatos, bár néha kissé leül a sokadik óceáni jelenetnél, és nem igazán látni a végét, de alapvetően pereg, helyenként egyenesen izgalmas. A minden vallásra nyitott, Istent keresgélő fiatal srác karaktere rokonszenves, bár nekem talán helyenként túl szentimentalista, én például a tengeri viharnál nem téptem volna le a tigris fölül a vásznat, hogy a tomboló tengerben meglássa Istent, de ez csak én vagyok. Nekem ettől a direkt, morális-teológiai mondanivalótól kicsit túlságosan amerikai volt a film, bár tudom, hogy a rendező alapvetően taiwani, de mégis: a kissé bizalmatlan, ámde érdeklődő író, és a megállapodott bölcs szerepében feltűnő, életét már sok-sok évtized távlatából elbeszélő Pi párosa eleinte kissé giccses parabolaként indítja a filmet. Ha meghallja a történetet, elkezd hinni Istenben, inti az írót egy közös ismerős, így megy el Pi-hez, és aztán persze megírja a történetet. Amit a kettő között látunk, az azonban ad némi hitelt az egésznek, sőt. Ha félretesszük szkeptikusságunkat, miszerint jó, jó, hány ember élete kerül közvetlen veszélybe, hányan fohászkodnak, mégse kap mindenki csodaszerű isteni segítséget - szóval ha ezt félretesszük, és ennél a filmnél mindenképp tegyük félre, akkor valóban szemléletes példája lehet mindez az isteni próbatételnek, melyet hősies kitartással és reménnyel kiállva megérdemelten győzedelmeskedünk. Mese ez, de tanulságos és szívmelengető mese, még ha az eleje tragédiával indul is, és persze kellő hátborzongatással, mármint én rémálmaimban sem szeretném viszontlátni azt a tengeri vihart, ami a japán teherhajót, s rajta Pi családját, elnyeli a Mariana árok fölött. Ugyanakkor a tigris remek, a viszontagságok hol izgalmasak, hol szórakoztatóak, már-már humorosak. S itt valóban emeli a színvonalat a számos gyönyörű felvétel, és bizony, a 3D is. Aztán a csattanó a vége: ami igazi modern ember módjára a csoda és a mese után elülteti a szívünkbe a kételkedést is. Talán ez az, ami a valódi csavart, s a szememben a valódi értéket adja a filmnek. Így hát a végén mégiscsak nekünk kell eldönteni, nem mondja meg senki: hiszünk-e, remélünk-e, avagy sem. 

 Bátorítok mindenkit, aki még nem látta, nézze meg, a Cinema City-filmek minden "mainstream" eladhatósága benne van, de mindenképp tartalmas kikapcsolódás.

 Life of Pi (színes, magyarul beszélő, amerikai kalandfilm, 127 perc, 2012)
 Rendezte: Ang Lee
 Főszerepben: Suraj Sharma, Irrfan Khan, Gérard Depardieu, Rafe Spall